A Lehel Csarnok “kofahajóként” is emlegetett épületét sok kritika érte, noha több nemzetközi díjat is bezsebelt. Az ifj. Rajk László tervezte posztmodern épület a mai napig kirívó színfolt a XIII. kerületben. Olvasóink talán még emlékeznek a csarnok előtti Lehel piacra, amikor szabadtéri standoknál lehetett válogatni a zöldségek, gyümölcsök és egyéb portékák között. A csarnok építése és a piac megrendszabályozása már a 20. század első felében is komoly vitákat generált: az Arcanum cikkeit szemlézve ennek a történetnek járunk utána. Kísérik mindezt a Fortepan képei, amik visszarepítik olvasóinkat az elmúlt piacok nyüzsgésébe.
Csarnok helyett szabadtér
A Lehel, vagyis akkori nevén Ferdinánd téri piac szükséges fejlesztéséről már a 20. század elején is éles vita folyt. A piac ekkor még a mai Szent Margit-templom helyén állt, közel a forgalmas úthoz és egy vámházhoz. Az előnyös elhelyezkedés sok árust és vásárlót vonzott a piacra, ez viszont hosszú távon a higiéniai viszonyok hanyatlásához vezetett.
1929-ben így írt a Népszava a piacról: „A Garay-téri és Ferdinánd-téri piacok Budapest szégyenfoltjai. Mivel a legnagyobbak, tehát a legkirívóbbak. Az a város, amely védekezni akar a járványok ellen és lakosságának életét komolyan félti és védi, mindent elkövet, hogy a legsötétebb Balkánra emlékeztető piacok megszűnjenek és a mai igényeknek megfelelő csarnokok, illetve árusítóhelyek épüljenek.” A cikk folytatásából kiderül, hogy ebben az időszakban épült fel több budapesti vásárcsarnok is, a Ferdinánd- és Garay-téri piacok sorsa azonban önkormányzati viták miatt eldöntetlenül maradt.
Lassú fejlődés
A kommunista hatalomátvétel során a Ferdinánd teret Élmunkás térré nevezték át. Nagy problémát jelentett ebben az időszakban a gazdasági visszaesés, az áruhiány és a feketepiac. A köztisztaság helyzete továbbra is aggasztó maradt.
“Piacfelügyelőség fogadkozásai ellenére mindenütt zöldség-, papír- és szeméthulladék fedi a piacot“, írta a Népszabadság 1958 augusztusában. “Az őstermelők árusítóhelyén nagy a forgalom. Nagy a hőség. Egy fejkendős néni bőröndjéből foltos, már szagos csirkét kínálgat. “Csak kibírja még ezt az egy-két órát, s ha nem veszik meg, hazaviszem” – mentegetőzik az egészségügyi szakemberek előtt. A tejtermékeket árusító sorban letakaratlan tehéntúróval telt tálakat, sajtokat lep a por, tűz a nap. Az árusítóasztalok alatt szemét, rothadó gyümölcs, kukoricacsutka hever. Kukucska Pálné albertirsai őstermelő még meg is sértődik, amikor a rendőrség emberei igazoltatásra szólítják fel: „Miért nem takarítottak azok, akik előttünk voltak?” – kérdi…”
Sokszínű kínálat
De mégis mit lehetett kapni régen a Lehel piacon? A válasz egyszerű: mindent, mi szem-szájnak ingere. A Fortepan képein nem csak zöldségek és gyümölcsök széles választékát, hanem élő állatokat és korabeli divatcikkeket is láthatunk.
A kínálatról így írt a Magyar Hírlap 1975-ben: „A tanácselnöktől megtudtuk, hogy az Élmunkás téri piacon pillanatnyilag 149 kereskedelmi egység működik. Ezek közül 24 Közért-áruda, 19 Zöldért-, 23 téeszárusítóhely, 8 egyéb vállalatnak van ott üzlete, bódéja, és 75 magánkereskedő is működik. A piacon pillanatnyilag 10 hús-, 3 hal-, 10 vad- és baromfi-, 2 tej- és fűszer-, 63 zöldség-gyümölcs, 15 vegyesélelmiszer, 6 vendéglátóipari egység és 40 egyéb cikket árusító bolt áll a vásárlók rendelkezésére. Ezenkívül a piacra évente 70 ezer őstermelő mintegy 60 ezer mázsa árut hoz.”
„Mehetnek az árak felfele vagy oldalra, kúszhatnak az égig, a mai piacokon minden szinten – szinte minden kapható. Sőt, néha még több is és más is, mint amit az ember egy piacról csak úgy elképzel”, írta Seszták Ágnes a Magyar Ifjúságban 1985-ben. „Szemem sem rebben, amikor átesek egy ágynemű halmon. A másik oldalon aranyszínű körömlakkok kelletik magukat, lábtörlők és összecsukható esernyők társaságában. Ajánlanak lila kezeslábast a fiamnak, és borotvapamacsot más hozzátartozóimnak.” A cikkben szó esik a nyugati áruk tisztázatlan eredetéről, az árszámítás kérdéséről, és a részeges piaclátogatókról is.
„Vannak az embernek kedvenc piacai?”, zárja írását a szerző. „Ilyen nekem a budagyöngyei kispiac, ahol az Ecke-család kedvességét nem lehet überolni, és az Ecserinek címzett egészen más profilú piac, ahonnan számtalan kedves tárgyamat vettem. A legelegánsabb piacom a Fény utcai, itt vettem egyszer egy teljes kabátra való birkagyapjú fonalat. Legközelebbi piacom az Élmunkás téri, azt mondják, a legolcsóbb, a legcsábítóbb a Fehérvári úti, hiszen ott a Skála szirén, a legdrágábbnak a Kolozsi téri tűnt, ahol még a rothadt gyümölcs árából sem engedtek.”
A kofahajó érkezése
A csarnok megépítésére végül a rendszerváltás után került sor. A Lehel piacot 2000-ben zárták be, és az eredeti tervek szerint a csarnok átadása már 2001 novemberében megtörtént volna. Tervmódosítás miatt végül jelentős csúszással, 2002 februárjában avatták fel az épületet.
Az épület harsány színei és szokatlan formái sok vitát kavartak a kortárs építészeti körökben, de a piacra járók között is. A tervezőt, ifj. Rajk Lászlót azonban nem zavarta a kritikus hozzáállás. A „kofahajó” becenévre hallgató épületet eredetileg nem hajó alakúnak tervezte, de nem bánta, hogy így alakult, hiszen ezzel is kapcsolódik a piaci hagyományokhoz. „Ezek a hajók délről, Dunaharaszti felől hozták a kofákat Pestre a Nagycsarnokba”, mondta a Heteknek 2002 márciusában. „De nemcsak ezért hívták őket kofahajóknak, hanem mert ezeknek az oldalról kecses, ám elölről vagy hátulról meglehetősen bumfordi alkotmányoknak a két hatalmas lapátkereke a kofák sok szoknyájára emlékeztette a kortársakat. A piacnak is hasonlóak az arányai egyébként, a Váci út felől kecses, de szemből egy robusztus épület.”
A régi piaci bódék mára eltűntek, de a kofahajú múltidéző szelleme megmaradt: a Lehel csarnok a mai napig Budapest egyik legnépszerűbb piaca.
Kiemelt kép: A piac 1971-ben. Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán
Idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár