Fedezd fel Mongóliát az otthonodból: mit nézzünk, mit hallgassunk, mit együnk?
A múltkorában készítettünk interjút Döry Péterrel, aki többek között a mongóliai utazásáról és az ottani életéről is mesélt nekünk. Az átlagember számára Mongólia a véget nem érő sztyeppet, állataikat terelgető jurtás nomádokat és a tatárjárást jelenti. Nem kell úgy tenni, mintha ezek nem lennének felfedezhetők a mongolok mai arculatában (nyilván számukra pl. Dzsingisz kán egészen más minőséget jelent, mint mindenki másnak az oroszoktól a lengyeleken át kis hazánkig, akik arról tanultunk töriórán, hogy egyszer csak jöttek a tatárok és ránk gyújtották az országot), de azért az is igaz, hogy történt pár dolog arrafelé a 13. század óta.
Ez persze nem rettenti vissza a mongolokat attól, hogy a turistacsalogató dolgaik többségében így, vagy úgy megjelenjen a Mongol Birodalmat megalapító nagykán, neveztek el róla vodkát, sört, forgattak róla filmeket, stb. Természetesen ebben közrejátszik, hogy az országot felkereső külföldiek jelentős része is elsősorban Dzsingisz kánra kíváncsi, hiszen ő az egyetlen mongol figura, akinek a képe szabad szemmel is látható, ha a világ kulturális térképén Mongólia fölé görgetünk. A nomád életmódot sem engedték el a mongolok a 21. században, ezt jól bizonyítja, hogy ugyan zajlott némi urbanizáció az országban az elmúlt 100 év során, ám igazi nagyvárosuk csak egy van, és ez a főváros, Ulánbátor, az összes többi város lakossága egy esetben sem éri el a százezer főt.
Mit olvassunk?
Ha valakit érdekel a történelem és szívesen olvasna arról, hogy a mongolok miként látták Dzsingisz kánt, annak kötelező a Mongolok titkos története című alkotás. Ez a cím nem valami 21. századi marketingfogás eredménye, hanem egy 13. századból származó, vélhetőleg Ögödej nagykán uralkodása idején született szöveget takar és Dzsingisz származását, valamint a nagykán életét tárja elénk tizenkét fejezetre osztva. A költészet szerelmeseinek jó szívvel ajánljuk Weöres Sándor háromkötetes műfordítások gyűjteményét, melyben több mongol szerző versei is megjelennek, de hasonlóan izgalmas a Kara György szerkesztésében megjelent A mongol irodalom kistükre című antológia is. Ha a regények jobban fekszenek, akkor Oyungerel Tsedevdamba-tól a The Green Eyed Lama-t ajánljuk, aminek nem készült sajnos magyar nyelvű fordítása még. Ez a Mongóliában elképesztőn népszerű regény a 30-as évek sztálinista Mongóliájában játszódik és a kommunista elnyomást, a buddhista hagyományok és azok művelőinek elpusztítását és a korszak embertelenségét mutatja be egy szerelmi szál alakulásán keresztül. Amennyiben a helyi környezeti és természeti viszonyokra vagyunk kíváncsik, remekül eligazít minket a 20. század egyik legnagyobb magyar útleírás-írója, Molnár Gábor Az Arany-Góbi kősivatagában címmel megjelent könyvében.
Mit nézzünk?
Ha filmezésre adnánk a fejünket, törvényszerű, hogy alig tehetünk egy lépést a Dzsingisz kánról szóló filmek tengerében, ezek közül kettőt emelnénk ki, a kínai 1998-ban megjelent Dzsingisz kán és a 2007-es orosz Mongol című filmeket. Maradva a töris tematikánál érdemes egy esélyt adni a Netflix Marco Polo című sorozatának is, mivel a mongolok, leszámítva a történészeket, különösen elégedettek vele, egy mongol színész úgy fogalmazott, hogy a külföldi produkciók közül ez mutatta be a legpontosabban a mongol kultúrát. Még akkor is, ha a főbb szerepeket jellemzően kínai, illetve szingapúri színészek kapták.
Amennyiben nem érdekel a történeti vonal annyira mélyen minket, akkor ott vannak az olyan alkotások, mint A pityergő teve története, ami a hagyomány és a modernitás között őrlődő közösség történetét mutatja be fikciós és dokumentarista eszközökkel, de érdemes megnézni A sárga kutya barlangját is, ami egy sztyeppei kislány és az általa talált kutya történetét mutatja be.
Előfordulhat persze az is, hogy csak valami nulla agymunkát igénylő akciófilmre vágyunk, arra meg tök jó az HBO GO műsorán található A mongol kapcsolat címet viselő film.
Mit hallgassunk?
A mongol népzene hozza a klasszikus sztyeppei muzsikák jellegzetességeit, húros és ütős hangszerek, illetve a híres torokéneklés is részét képezik. Hangulatos, varázslatos, remekül el lehet hallgatni akár órákon keresztül is.
Igen menő manapság Mongóliában a hip-hop, a kulturális különbségek következtében létezik klasszikus alulról jövős lakótelepi panelgengszteres,
valamint sztyeppei, kultúra óvó, munkagépellenes verziója.
A mongol popzenének vannak igen mély bugyrai is, de ezekbe most inkább nem merészkednénk le, hiszen mi sem Fekete Pákóval suhintjuk tarkón az ide látogató külföldieket, úgyhogy az elkopott eurodance-szerű alapokra nemezkucsmában dzsingiszkánkodó mongol megfelelőin is mérgelődjenek inkább a helyi erők és ne mi. Ellenben Mongólia képes volt igen jelentőset gurítani a rockzenei mezőnyben, ugyanis a The HU nevű mongol csapat Wolf Totem dala nagyot ment az interneten, még nálunk is több zenei csoportban megosztották.
Mit együnk?
A hagyományos mongol gasztronómia a sztyeppei életmódból kifolyólag nem a gazdagságával tüntetett sosem. Hús, illetve tej alapú ételeik vannak, időnként némi zöldséggel megtámogatva a táplálkozás egyhangúságát elkerülendő. Jól látható a tradicionális ételeiken, hogy az ország az orosz és a kínai birodalmi törekvések határvidékén található, hiszen ugyanúgy népszerű étel náluk a buuza (ez a kínaiaknál bao), ami egy jellemzően hússal és hagymával töltött gőzgombóc. De igen szeretik a töltött tészták frontját erősítő khuushurt is, amit fűszeres darálthússal (általában birkával, kecskével, vagy tevével) töltenek meg és olajban sütnek ki. A khuushur az orosz közvetítés eredménye, ez ugyanis nem más, mint a mifelénk is ismert cseburek.
Igen szeretik a mongolok a gulyáslevest, ennek is külön története van. A 30-as években a később feketeöves túlélőnek bizonyuló Anasztasz Mikoján (mindenkit kiszolgált Lenintől Brezsnyevig) szovjet pártfunkcionárius kitalálta, hogy a társadalom modernizálásába a konyha is beletartozik, ezért kiadatta Az egészséges és tápláló étel könyvét, ami a szovjet és a környező országok ételeinek, illetve népszerűbb nemzetközi fogásoknak a receptjeit gyűjtötte össze. Ebbe bekerült a gulyásleves is, ám a hozzávalók közül kivették az őrölt pirospaprikát és így jutott el a szovjet befolyás alá került országok mindegyikébe. Alternatívája egészen a Szovjetunió összeomlásáig nem volt, így generációkon keresztül ez az egyetlen szakácskönyv volt elérhető több százmillió ember számára. Ebből kezdték főzni a mongolok a gulyáslevest, bár ők a mai napig úgy tudják, hogy ez egy orosz étel.
Sajátos mongol étel még a boodoog. Ehhez fognak egy kecskét, megnyúzzák, majd a kecske húsát visszapakolják a bőrébe, dobálnak mellé izzásig hevített köveket, bekötik az állat bőrét, hogy az egész cucc egy zsákra emlékeztessen, majd megvárják, amíg a kövek belülről megsütik a húsokat.
Ha pedig inni támadna kedvünk, akkor az alkoholmentes szekciót a különféle teák képviselik, ezeket hagyományosan tejjel, vajjal, vagy szárított túróval fogyasztották és az sem volt ritka, hogy cukor helyett sót raktak bele. Márminthogy nem azért, mert még nem itták meg a reggeli kávét és összekeverték a cukorral, hanem direkt. Ami pedig az alkoholt illeti, arra természetesen a kumisz a mongolok megoldása, más néven az erjesztett kancatej. A mai napig kapható és szeretik is. Ha kíváncsi vagy rá, milyen lehet, legközelebb a kaukázusi kefiredet húzd fel egy kis vodkával. Na, olyan.
Avatatlan európaiként nem érdemes túlzásokba esni, ugyanis bár a kumisz egy meglehetősen alacsony szeszfokkal rendelkező ital, ám az erjesztett tej rusnya dolgokra képes a hozzá nem szokott szervezettel, úgyhogy egy kupicánál többet ne fogyasszunk és azt se húzóra, ha nem akarjuk a mellékhelységbe áttenni a főhadiszállásunkat. Persze a mongoloknál a férfi ott kezdődik, hogy három adagot is meg tud inni egy ültő helyében, de ne versenyezzünk ebben velük.