Ha az ember akár csak felhasználói szinten is képes kezelni az internetet, akkor pillanatokon belül találhat magának képeket, videókat, általános információkat a Föld gyakorlatilag bármelyik országáról. Ami talán pár fokkal már nehezebb, összeszedni azokat a műveket, legyen itt szó akár filmről, könyvről, vagy zenéről, amik miatt méltán jegyezzük az adott országokat a világ kulturális térképén. Ez azért is hasznos, mert ha az ember belefeledkezik egy jó filmbe, vagy egy remek zenébe, egyből kitárul előtte a világ, és ha csak rövid ideig is, nem fogja úgy érezni magát, mint akinek már hónapok óta ugyanazon négy fal között kell léteznie.
Kevés ország története indult reménytelibben az odaérkező európaiak számára, mint Perué.
A nagyra törő ambíciókkal és a megvalósításukhoz szükséges kíméletlenséggel egyaránt felvértezett spanyol konkvisztádorok az aranyvárost, Eldorádót keresték itt és ezzel egyidejűleg megdöntötték az Inka Birodalmat, majd Limában megalapították a dél-amerikai spanyol gyarmatok évszázadokon át működő székhelyét.
Ugyan a rejtett romvárosok felkutatásának vonzereje máig megmaradt és bár Eldorádót azóta sem sikerült megtalálni, de még 2002-ben is tártak fel kutatók addig ismeretlen romvárost, ez az 500 éven át érintetlenül maradt Cota Coca település volt, ami mintegy 50 kilométerre található az inkák legismertebb városától, Machu Picchu-tól.
Mit olvassunk?
Talán a legkézenfekvőbb, ha Peru legismertebb írójához, a 2010-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Mario Vargas Llosa-hoz fordulunk, akinek több könyve is megjelent magyarul. Ezek közül a korrupció és a brutalitás nyomasztó állandóságáról írta A Zöld Palota című regényét, vagy a fordulatosabb, izgalmasabb témákat kedvelőknek a Halál az Andokbant ajánljuk.
Ha némiképp líraibb hangulatban lennénk, akkor a chilei költő, Pablo Neruda: A Macsu Pikcsu ormai című kötetét vegyük a kezünkbe. Amennyiben kevésbé fiktív oldaláról akarjátok megközelíteni Perut, de a kalandokról azért nem mondanátok le, jó szívvel ajánljuk a Kalandozások az inkák földjén című könyvet, melynek szerzője a Yale egyetem egyik professzora, Hiram Bingham volt. Bingham 1911-ben elutazott Peruba és ő volt, aki felfedezte a Machu Picchu-t, többek között ezen munkássága miatt is tartják számon azon valós személyek között, akik mintaként szolgálhattak a Spielberg filmekből jól ismert Indiana Jones karakteréhez.
Mit nézzünk?
Ha már szóba került Indiana Jones karaktere, egy másik erős ihletője a kalandvágyó doktornak az 50-es évek nagy filmsztárja, Charlton Heston által 1954-ben, Az inkák titkában alakított Harry Steele felfedező és régész figurája. A filmet Peruban forgatták és az izgalmas, kincsvadászattól az USA-ba készülő román bevándorló szépségig mindent felvonultató kalandfilm sokban emlékeztet a későbbi Indiana Jones mozikra.
Amennyiben a könnyed kalandfilmek limonádé hangulata annyira nem vonzana minket és valami karakteresebbre vágyunk, akkor tökéletes választás
Werner Herzog Fitzcarraldo című munkája, ami a német rendező és az őrült színészzseni Klaus Kinski legendás, olykor vérre menő együttműködés-sorozatának egyik kiváló darabja
(a közösen készített öt filmjük alatt mindkét ember eljutott oda, hogy komolyan fontolóra vegye a másik megölését). A film központi figurája a Kinski által alakított Carlos Fitzcarrald perui gumibáró, aki egy Isten háta mögötti településen akar operaházat építeni és ehhez egy gőzhajót is átvontattat az Andokon.
A mozgókép történetének egyik legjobb hegymászós filmje minden kétséget kizáróan a 2003-as Zuhanás a csendbe. Ez két brit hegymászó andoki megpróbáltatásait meséli el nekünk, akik hóviharba kerülnek egy hegy tetején és csak súlyos viszontagságok után keverednek vissza a civilizációba.
Mit hallgassunk?
A perui zenei szcéna lényegesen színesebb, mint azt az ember gondolná, szóval nem csak pánsípos indiánok próbálják túlvisítani egymást minden utcasarkon. Valójában a perui népzenék érdekes ötvözetét alkotják a spanyoloktól örökölt gyarmati hagyományoknak, pl. a keringő arrafelé egy igen népszerű zenei műfaj, több óriási sztárja is van, ilyen pl. Chabuca Granda.
A 60-as évek zenei forradalma Peruba is betört, így jött létre a Chicha műfaja, ami az USA-ból érkező zenei irányzatok közül leginkább a pszichedelikus és a surf rockból merített, illetve ezt mixelték a helyi zenei sajátosságokkal.
Mint mindenhol a világon, természetesen folk metal is van Peruban, bár ettől egy kicsit olyan érzésünk támadt, mintha a roppant mód beayahuascázott pánsípos indián rossz próbaterembe ment volna be, de mivel nagyon készen volt, ezért nem zavarták el.
Kevesen tudják, hogy a koraújkor és az újkor afrikai rabszolgakereskedelmének fő felvevőpiaca nem az észak, hanem a dél-amerikai területek voltak, így Peruba is sok fekete rabszolga került, akik a hozott és a helyi zenei sajátosságok kombinációjából egy egyedülálló zenei stílust hoztak létre, amit az alábbi, arrafelé igen híres dal, a Toro Mata is bizonyít.
Mit együnk?
Ez már egy fokkal bonyolultabb kérdés, hiszen olyan ételeket kell keresnünk, amikért nem kell elmennünk az Andokba alpakára vadászni és a tengerimalacunk is békésen tehet-vehet a terráriumban (igen, Peruban megeszik, sőt, kifejezetten csemegeként tartják számon a tengerimalacot). A legegyszerűbb dolgunk akkor van, ha a ceviche felől közeledünk a perui gasztronómiához, hiszen ez arrafelé a nagy nemzeti étel.
A hátulütője, hogy okvetlenül friss tengeri hal kell hozzá, máshogy bele se kezdjünk.
Amúgy nem nagy truváj a dolog, a halat apró kockákra vágjuk, citromlébe marináljuk, adunk hozzá hagymát, koriandert meg némi chilit és állni hagyjuk egy negyedóra-húsz percre, utána pedig főtt krumpli, édesburgonya, kukorica körettel elfogyasztjuk. Igen, nyersen.
Érdemes még kipróbálni a Lomo saltado névre hallgató egytálételüket, ez egy bélszínszeletekkel, sült krumplival, zöldségekkel és egy szójás spéci szósszal összeforgatott jóság, amit a cevichével ellentétben össze is kell sütni. A maradéktalan perui életérzéshez a szűk keresztmetszetet az ají szósz jelenti, ami egy helyi paprikafajtából készített krém és olyan szinten kirobbanthatatlan elemét képezi a perui gasztronómiának, mint amilyen mondjuk az ajvár a Balkánon, vagy az adzsika a Kaukázusban.
Az édesszájúaknak pedig itt a picarones, ami az európai fánkféléknek egy sajátos helyi megfelelője volt, mondhatnánk azt is, hogy a szegény peruiak fánkja. Ez az étel a gyarmati időszakban keletkezett és a spanyolok által behozott buñuelos (ez az általunk is ismert klasszikus, kelt tésztás, olajban kisütött fánk, a spanyolok annyit csavartak rajta, hogy időnként ánizzsal ízesítik) megfelelője volt, annyi különbséggel, hogy olcsóbb hozzávalókból rakták össze.
Ez a picarones esetében azt jelenti, hogy nem tisztán liszt alkotta a tészta alapját, hanem egy édesburgonyás-sütőtökös-lisztes cucc, amit aztán karikaformában ugyanúgy olajban kisütöttek és rendszerint melasszal fogyasztottak.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
Új látványossága van Budapestnek: videón az életnagyságú...
Földrajzi kvíz: felismered a világ országait vaktérképről?
Fotókon a világ legnagyobb hólabirintusa, amiben nem érdemes...
A csel, amivel ingyen vihetsz fel plusz egy csomagot a repülőre
Gulyás 5800, csülök 6000 - Disznóságok és aranyárak a...
