Az egyik bemutatkozó szöveged szerint egy midlife crisis vezetett rá a zarándoklásra. Hogyan képzeljük ezt el, mi kell ahhoz, hogy valaki úgy döntsön, hogy én, most aki bújt, aki nem alapon útnak indulok?
Kezdeném azzal, hogy csodálatos életem van, olyan családban nőttem fel, ahol semmiféle vallási, vagy ideológiai „agymosásban” nem volt részem és minden meggyőződésemet és hitemet azokból a dolgokból gyúrtam össze, amiket a saját bőrömön tapasztaltam.
A barátaim Főnix Ferkónak is hívnak, mert azt mondják, hogy még nem láttak embert ennyiszer a padlóról felállni és ez talán igaz is, hiszen az életem sorsfordító eseményei mindig egy mélyrepüléssel kezdődtek.
Még lakberendezőként dolgoztam, amikor az öcsémmel egyszer arról beszélgettünk, hogy van-e olyan magazinja a külföldieknek, mint amilyen a Pesti Est és kiderült, hogy nincs. Akkor abban a pillanatban már tudtam, hogy én ezt meg fogom csinálni. Az akkori feleségemmel, aki azóta is a legjobb barátom bele is vágtunk, és annak ellenére kitartottunk, hogy mindenki mondta, hogy hülyeséget csinálunk, el fogjuk veszíteni a házunkat, tönkre fogunk menni anyagilag, stb.
Ez lett a Funzine Media, ami egy olyan médiacég, amibe rengeteg munkát tettünk bele, mert szerettük csinálni. Közben valóban elvesztettük a házunkat, de ez volt az ára annak, hogy később addig nem látott jólétet tudjunk teremteni magunknak. Szóval a cég pörögni kezdett, sínen voltunk, szórtam a pénzt, aztán egyszer csak elkezdtem ebbe az egészbe belefásulni, elidegenedtem a munkámtól, a feleségemtől, a barátaimtól és 40 évesen azon kaptam magam, hogy ez így nem mehet tovább. Persze a Camino sem derült égből talált rám, tudtam én már róla korábban, bőven azelőtt, hogy divattá vált volna, de csak egy volt a bakancslistám sok tétele közül. Aztán szaporodni kezdtek a jelek, amik arra mutattak, hogy nekem végig kell mennem a Caminón. Nem hiszek a véletlenekben és amikor egy régi ismerősömmel találkoztam, elmesélte, hogy megjárta, még nem adtam be a derekam. Utána azonban nem sokkal a céges kocsi mellett láttam leparkolni egy gyönyörű pickupot, kb. álmaim autóját, amiről kiderült, hogy egy Chevrolet El Camino. Ezt követően hamarosan útnak indultam.
És hogy sikerült?
Borzalmasan. Rossz felszereléssel vágtam neki, meg én akartam lenni az, aki megmutatja, hogy le lehet ezt darálni gyorsabban is, úgyhogy annak rendje és módja szerint szét is csesztem a lábaimat. Egy idő után már csak úgy bírtam a tempót, hogy fájdalomcsillapítókkal tömtem magam. Mégis a legnagyobb butaság, amit akkor elkövettem nincs ezek között. Az első utam alatt úgy voltam vele, hogy én majd a Jóistennel ezt elrendezem, és nem vagyok kíváncsi az emberekre, úgyhogy szállodákban laktam és csak akkor mentem a zarándokszállások közelébe, amikor tényleg nem volt más alternatíva.
Pedig a klasszikus El Caminónak (Saint-Jean-Pied-de-Port – Santiago de Compostela) megvan az a szimbolikája, amit csak a második utam idején fogtam fel, hogy ott egy teljes életet leél az ember. Amikor átkelsz a Pireneusokon az a legerősebb nap, tele vagy egy csomó plusz teherrel, azt se tudod ki vagy, aztán a következő napokon jön a gyerekkorhoz hasonlítható eszmélés, megtalálod a kis pajtásaidat, majd valahol a közepén van egy Meseta nevű síkság.
Ez a tipikus életközepi válság, amikor csak menni kell és meg kell csinálni, le kell tudni és amikor Santiagóhoz közeledsz, az egész olyan lesz, mintha az életed végére értél volna el, körülötted a kis caminós családoddal, a szeretteiddel és közeledik a vég napja, amikor kvázi meghaltok egymás számára, mivel mindenki megy vissza a maga életébe.
Hányszor jártad végig a Caminót?
Ötször és majd belepusztulok, hogy nem indulhatok el újra akár holnap reggel.
Budapestről is indultál már?
Még nem. Ez is egy bakancslistás ügy és nem tudom, hogy mikor és hogyan lehetne ezt beleilleszteni az életembe, mert hogy ez fél évet jelentene.
És ahhoz kell egy komoly fizikum is, nem?
Nehogy azt hidd, ha itt lenne Hazel, aki egy tajvani csaj és elsőként járta végig ezt a déli útvonalat, te is látnád, hogy nem kell ehhez kigyúrnia magát senkinek.
Érdekes egyébként, hogy olyan tíz nap alatt beáll erre az ember szervezete és onnantól kezdve a világ legtermészetesebb dolgának fog tűnni, hogy naponta lesétálsz 25 kilométert és teljesen mindegy, hogy ezt utána 30 vagy 130 napig csinálod.
Sok zarándokkal beszéltél már. Szerinted a hypeon, a vallási nekibuzduláson, vagy a teljesítménytúra jellegen, vagy a tipikus bakancslistázáson kívül van olyan motivációs erő, ami rávesz embereket a Camino végigjárására?
Bizonyosan van: egy szerettünk elvesztése, vagy esetleg valamiféle „áldozat”, hogy egy számunkra fontos személy kigyógyuljon egy komoly betegségből. Aki azt állítja, hogy csakis a vallási odaadás vezeti és közben nincs ott a lelke mélyén, hogy ő ezt teljesítette és ezzel is bizonyította a hite erejét, az saját magát csapja be. Egyébként az, hogy így növekszik a Camino népszerűsége maga után vonzza azt is, hogy egyre nehezebben lehet hozzájutni a zarándoklatot igazoló oklevélhez. Annak idején még én ezt egy nyári napon is úgy tudtam elintézni, hogy szinte csak bementem és odaadták, ma ez már elképzelhetetlen pár óra sorban állás nélkül.
Persze igyekeznek tompítani ezt valahogy, például egy applikációt is fejlesztettek rá, ami megmondja, hogy mikor kerül sorra az általad tépett szám.
Ráadásul, ami most van, csak keményebb lesz a 2021-es Szentév közeledtével. A komolyabb utat megtett zarándokok egyébként nem véletlenül beszélnek némi lesajnálással az általuk csak turigrinoknak (spanyol szójáték a turista + peregrino, azaz zarándok szavakból) nevezett népekről. Spanyolországban ugyanis a zarándokoklevélnek valódi értéke is van, ezért sokan az utolsó száz kilométert teszik csak meg azért, hogy ezt megszerezzék, hiszen nagyon jól mutat ott egy önéletrajzban.
Amikor összeverődnek olyanok, akik nem magányos farkasok, hanem inkább másokkal együtt mennének végig az úton, mennyire jellemző, hogy kialakulnak a különféle csoportpszichológiai és dinamikai hatások? Lesz például vezető, jelentkezik a széthúzás?
Ez azért érdekes, mert erről még nem beszéltem senkivel, de azon a bizonyos második úton volt egy ilyen érdekes csoport, amiben jellemzően egy korosztály tagjai voltak, fiatalok 18, meg huszonévesek, koreaiak, kanadaiak, svédek vegyesen és gyakorlatilag az első pillanattól kezdve egy velem egykorú koreai figura lett a vezetőjük, aki nem főnökösködött, hanem egyszerűen csak a lehető legtermészetesebben az élükre állt. A legérdekesebb az egészben, hogy ő sem járt korábban még a Caminon, de azonnal körbesereglették ezek a fiatalok. Hogy mi motiválta, azt nem tudom, de egy spirituálisan elég fejlett arc volt, aki nagyon komoly masszázstechnikákat tudott alkalmazni azokon, akik kérték. Amúgy semmilyen vezéri látszata nem volt neki, egy kedves, mosolygós fazon volt.
Azért is nagyon izgalmas ez, mert hiába határozod el, hogy te majd aztán a magad útját járod és senkihez nem lesz semmi közöd, amolyan zsák a foltját alapon úgyis meg fognak találni olyan emberek, akikkel szívesen lógsz együtt, akár egy zarándoklaton is.
Mondtad korábban, hogy az igazi változás az életedben Portugáliában következett be. Hogy kerültél te Portugáliába?
2015-ben az akkori barátnőmmel, akivel tavasszal együtt mentünk végig az El Caminón, úgy döntöttünk, hogy minden hidat felégetve magunk után Spanyolországba költözünk. Lakókocsival mentünk, és első állomásnak a Francia Úton lévő Pamplona-t választottuk. Csak azzal nem számoltunk, hogy az időjárás kezdett igazán hűvösre fordulni, úgyhogy többek tanácsára a neten olyan helyet próbáltunk találni dél-Spanyolországban, ahol önkéntesként – „koszt, kvártély” alapon – átvészelhetjük a telet. Több hét keresgélés után sem jártunk sikerrel, pedig a volt barátnőm az egyik legjobb cukrász a világon, én meg mindenhez is értek, szóval, elég jó rezümét sikerült összerittyentenünk, és mégse kellettünk senkinek Spanyolországban. Érdekes módon viszont közben a rendszer elkezdett egy egészen konkrét helyet feldobálni nekünk Portugáliában, holott arra az országra nem is kerestünk rá. Az biztos volt, hogy a Caminóval akarunk foglalkozni, így eleinte nem volt sok kedvem Portugáliába menni, de végül megadtam magam és úgy gondoltam, hogy ezek szerint odafent ezt valaki jobban tudja, úgyhogy irány Portugália. Egy Grandola melletti birtokon kaptunk is munkát és ott vált nyilvánvalóvá számomra, hogy miért is pont ide kellett jönnünk.
A birtok határában sétálva belebotlottam egy kopott GR jelzésbe, ezek a Benelux államokban, Svájcban, Franciaországban, Spanyolországban és Portugáliában található nagyobb túrautakat jelölik és a legtöbb Camino-zarándokút is ezeken fut. Nem volt könnyű, de kiderítettem róla, hogy a Gr11 E9-es útvonaláról van szó, ami Portugália legdélnyugatibb csücskéből, Cabo de Sao Vincentéből indul és Santiago de Compostela lenne a végállomása.
Igen ám, de időközben egy állami projekt keretében az utat „átcímkézték” és Rota Vicentina néven szépen kiépítették a Lisszabontól kb. 120 kilométerre lévő Santiago do Cacém-ig, majd a többire ráfelejtettek, miközben a portugál fővárosból több Camino-útvonal is indul.
Vagyis egy közel 120 kilométeres szakasz valahogy kimaradt ebből a klasszikus Camino Historico-ból. Ezt a hiányt szerettem volna pótolni.
Belevetettem magam a munkába és a Portugáliába való érkezésemtől számított nyolc hónapon belül 2016 nyarán a legnagyobb portugál Camino szervezetek minikonferenciáján találtam magam, mint előadó, ahol elmondtam, hogy mit, hogyan lenne érdemes az útvonalaikkal csinálni. A legszebb az egészben, hogy ezen ők nem sértődtek meg, hanem három év elteltével tavaly végre megalakították azt az egységes Camino szervezetet, ami segíti a Portugál zarándokút adatbázis felépítését és az információ áramlást. Amúgy valahol ennek a projektnek a „mellékterméke” a Magyarországról induló Camino-útvonal, a Via Pannonia is.
Hogyan kezdődött végül ennek az új magyarországi zarándokútnak a kiépítése?
Úgy éreztem, hogy ez a dolgom, ezt kell megcsinálnom és egyszerűen csak nekiláttam kialakítani. Ugyan volt ekkor már egy hazai Camino-útvonalunk, a Camino Húngaro, ami Budapestet köti össze az ausztriai Wolfstahlal és Pozsonnyal, viszont időközben aktivizálta magát Szlovéniában is egy Szent Jakab egyesület és ők is elkezdtek kiépíteni egy utat, ami Magyarországról nézve minden szempontból praktikusabb és valamivel rövidebb is, mint Ausztrián és Svájcon keresztül eljutni Franciaországba, majd Santiago de Compostelába.
Szóval, nekiültem, megnéztem a turistaútvonalakat, a fő szempont pedig az volt, hogy egyfelől ne legyen nehéz a terep, valamint az is, hogy érdekes legyen, illetve, hogy az út érintsen olyan településeket, amelyeknek valamilyen közük van Szent Jakabhoz.
Figyeltem arra is, hogy a környékbeli szállások között legyen olyan, ami a helyi önkormányzat támogatásának köszönhetően vagy ingyenes, vagy kifejezetten olcsónak tekinthető.
Miért nincs benne a Via Pannonia nevében a Camino?
Ez egy nagyon tudatos döntés volt. Tudnivaló, hogy Európában jellemzően minden nemzet a saját nyelvén nevezi el a Szent Jakab zarándokútjait (Jakobsweg, Chemin de Saint Jacques, Jakobova Pot, Cammino, Camino, etc.), vagy használja a római korból eredeztethető Via előtagot. Mi az egyesületünkkel ez utóbbi mellett döntöttünk. Ennek legfőbb oka pedig az is volt, hogy aki a Via Pannonia-t választja, annak nem kell feltétlenül Santiago de Compostela-ig zarándokolnia, hanem Olaszországban a Szent Ferenc-útra áttérve Assisi után akár az örök városba, Rómába is eljuthat. Ez már csak azért is fontos a számomra, hiszen jómagam is Ferenc vagyok, és Assisi Szent Ferenc a védőszentem. Szóval mondhatjuk azt, hogy végeredményében a Via Pannoniát nem csak Santiago de Compostela, hanem Róma is ihlette.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
TOP 20 fotó a karácsonyi díszbe öltözött magyar falvakról,...
Földrajzi kvíz: ismered Magyarország határátkelőit?
A világ legaranyosabb madara született meg Debrecenben
Megváltozik: máshogy kell majd felszállni a buszokra Budapesten
Így köszöntötték a téli napfordulót Pilisszántón
