Véres karneválból turistacsalogató – A busójárás története
„Három nap és három éjjel folyik a dáridó utczaszerte a korcsmák, főleg az ideiglenes mozgó-ivók, a kurbica környékén, hol a kürtök, tülkök és kolompok dissonans zajába és az álorczások vad üvöltésébe méltóan vegyül az ugyancsak maskurázott lovak nyerítése, ökörbőgés, dudaszó és hegedű”– írja a busójárásról 1907-ben a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának munkatársa, Ernyey József. Holott ekkorra már kivesző félben volt a mohácsi sokacok (horvát népcsoport Magyarország déli részén – a szerk.) ezen furcsa népszokása. No de mi is ez a busójárás és miért tűnt el majdnem a 20. század elején?
Hogy mi a busójárás, arra sokkal könnyebb válaszolni, mint azt megmondani, hogy mikor kezdődött. Létezik egy népszerű legenda, miszerint a török hódoltság idején az elnyomást és a folyamatos prédálást megunó mohácsiak a karapancsai mocsárba visszahúzódva, álruhát öltve abajgatták az arra vetődő óvatlanabb török csapatokat.
Sajnos, mint ahogyan ez általában a népszerű legendák esetében gyakran előfordul, ennek semmiféle alapja nincs, sőt a népszokást gyakorló sokacok is csak a hódoltság utolsó szakaszában, a 17. század vége felé jelennek meg Mohácson és környékén, így értelemszerűen nem vívhattak korábban partizánháborút a törökök ellen a karapancsai mocsárban.
Ezt támasztja alá az is, hogy az első írott forrásunk a busójárásról a 18. század második feléből származik és nagy valószínűséggel ezt az alapvetően téltemető, farsang vasárnapjától húshagyó keddig tartó mulatozást a Balkánról hozták magukkal a sokacok a Kárpát-medencébe.
Bizonyíték lehet erre például, hogy a mohácsi busókhoz kísértetiesen hasonló maskarákban búcsúztatják a telet Bulgáriában is, csak ott ezeket a maskarás figurákat kukerinek nevezik.
A véres kezdetek
Tehát csak egy ártalmatlan népi mulatságról lenne szó? Korántsem. A 19. századból több olyan történetet is ismerünk, amelyek rávilágítanak, hogy busójárás idején nem volt egészséges dolog az utcán tartózkodni, mivel ez a három napig tartó farsangi móka olykor meglehetősen véresre sikeredett.
Ugye mondani sem kell, hogy ilyen alkalmakkor azért divat volt csapra verni a boros hordókat, meg pár kupica pálinka is lecsúszott a jó sokacok torkán és az ital plusz álruha kombináció többekben elhintette azt a gondolatot, hogy a busójárásnál nincs is megfelelőbb alkalom bosszút állni a haragosunkon (vagy büntetlenül fogdosni a lányokat) és ez így is történt. A korai busójárásokat bujkáló lányok és asszonyok, valamint verekedő férfiak jellemezték.
Ha ezt az alapvetően is túlfűtött életérzést belehelyezzük az 1848-as szabadságharc leverését követő abszolutizmus korszakába, azonnal olyan meccsekbe fogunk beleszaladni, ahol a kék sarokban a mindenféle tömeges mozgolódásra érzékenyen reagáló hatalmat, míg a piros sarokban a magukat kötekedősre pálinkázott busókat találjuk.
Hogy egy kicsit Rejtőt is idézzük, „ebből szóváltás lett, majd kézitusa”.
A hanyatlás kora
Persze nem kellett feltétlenül a kiélezett politikai helyzet ahhoz, hogy a busók verekedni kezdjenek, nem véletlen, hogy az 1890-es években a busójárásról tudósító helyi lapok évről évre ezzel a refrénszerűen visszatérő mondattal kezdték a beszámolójukat:
„Az idei busójárás sem múlt el vérontás nélkül.” Ezek az írások általában már a fentebb is jelzett haragosok közötti leszámolásokról tudósítottak, az egyetlen nóvum, hogy az eseteknek itt már büntetőjogi következményeik is lettek. Olyan is történt, hogy az egyik busó jó ötletnek tartotta egy töltött revolvert vinni magával a buliba, mert a sok kürt, kereplő és egyéb zajcsináló cucc között remekül tud majd menőzni vele.
Aztán vélhetőleg túltolta a pálinkát és a menőzésnek kórházi kezelés lett a vége, mivel a vicces kedvű busó végül saját magát lőtte meg véletlenül.
Az 1867-es kiegyezést követően ugyanis a magyar kormányok komoly erőfeszítésekbe kezdenek az országszerte súlyosan elharapózott bűnözés felszámolására.
A városi rendőrségek és a vidéki területek közbiztonságáért felelős csendőrség felállítása nem csak a betyárvilág fölött kongatta meg a lélekharangot, hanem a hagyományos busójárások végét is jelentette.
Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy ez az az időszak, amikor hanyatlani kezd a busójárás szokása, néhány év múlva el is tűnnek a véres részletekkel szolgáló cikkek és a helyükre azok az írások lépnek, amelyek a busójárás közeledtével a rendvédelmi szervek megelőző mozgolódásairól számolnak be, hogy a három nap alatt mennyi csendőrjárőrt küldenek Mohácsra, akik a helyi hatóságokat fogják segíteni a közrend védelmében.
Ennek eredményeképpen a népet vegzáló, leszámolást kereső busók dévaj bacchanáliái az 1910-es évekre szinte teljesen eltűntek, a jelenséget kutató, Raffai Anna és Lestár János neveivel fémjelzett forgatócsoport az 1950-es években is csak a még életben lévő öregek elmeséléseiből tudta összerakni azt az erősen romantikusra stilizált rövidfilmet, amelyik emléket állít a régi népszokás eredeti formájának.
Turistacsalogató látványosság születik
Joggal merül fel a kérdés, hogy ha a 10-es években felszámolták a busójárást, akkor mit keresnek még most is Mohácson ezek a szőrös, maszkos figurák? Ahhoz, hogy választ kapjunk erre, érdemes a 30-as évek elejére visszatekintenünk. A közbiztonság megerősödése ugyan ellehetetlenítette a jelenség balhés oldalait, azonban egyre többen kezdtek rájönni, hogy maga a szokás egyrészt egyedülálló az országban, másrészt képes pénzt is hozni a konyhára, így ekkoriban már Mohács városa rendezi meg a busójárást, ami egyrészt biztosította, hogy nem szabadulnak el az indulatok, másrészt pedig lehetőséget teremtett arra, hogy a várost elhelyezzék az ország idegenforgalmi térképén.
Ezzel végül jól járt mindenki, hiszen az élő népi művészet lehanyatlását követően már készíttetni kellett a busójelmezt (pénzt kapott a szabó), a botrányos részek felszámolását követően nyugodt szívvel nyitottak ki a kocsmárosok és az étterem tulajdonosok, a látványosságért idesereglő turisták okán pedig megtanulták szeretni a rendezvényt a szállodaüzemeltetők is.
A következő mérföldkő a történetben 1945, ezt követően ugyanis az ország szovjetizálásában érdekelt kommunisták a nagy testvérhez hasonlóan képzelték el a nemzetiségi kérdés megoldását, ez pedig azt jelentette, hogy nem beszéltek róla, és tudjuk, hogy amiről nem beszélünk, az nincs.
Ennek megfelelően a Rákosi-korszakban igyekeztek a háttérbe szorítani a sokacok hagyományát is, persze be nem tiltották, csak éppen agyonhallgatták. A pártállami karanténból 1956 után tudott csak kiszabadulni az ünnep és a Kádár-rendszerben, ugyan szigorú állami felügyelet alatt, de működhetett a dolog, főleg, miután az elvtársak is felismerték a busójárás idegenforgalomra gyakorolt áldásos hatását.
A rendszerváltás után újra lehetett a politikai alapon kellemetlenkedő állami buzgómócsingok nélkül is busójárást szervezni és 2009 óta a Mohácsi busófesztivál megtalálható az UNESCO Szellemi kulturális örökségeket felsoroló listáján is. Érdemes felkeresni, bár ma már nem annyira autentikus a műsor, mint annak idején volt, de a busójárás eredettörténetének ismeretében most már nyugodtan mondhatjuk, hogy jobb ez így mindenkinek.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
TOP 20 fotó a karácsonyi díszbe öltözött magyar falvakról,...
Földrajzi kvíz: ismered Magyarország határátkelőit?
A világ legaranyosabb madara született meg Debrecenben
Megváltozik: máshogy kell majd felszállni a buszokra Budapesten
Így köszöntötték a téli napfordulót Pilisszántón
