Ahogy mi is írtunk róla nemrég, Japán fővárosában van egy magyar étterem, ami a Lúdas Matyi gonosz földesuráról kapta a nevét. Kíváncsiak voltunk a hely történetére, így megkerestük a Döbrögi tulajdonosát, Kotaszek László pedig elmesélte, hogyan vezetett az útja Tokióba, és miként nyitott éttermet Akaszaka városrészben.
Balaton Bistro a japán tengerparton
Minden húsz évvel ezelőtt kezdődött, amikor László egy modellügynökségen keresztül, szerződéssel érkezett a felkelő nap országába. Akkor még nem tervezte, hogy Japán hosszabb időre lesz az otthona, ám az élet átírta a forgatókönyvet, egyik lehetőség követte a másikat, a hetekből hónapok, majd évek lettek, és a modellkedés mellett a gasztronómia előtérbe került.
“Egy forgatás miatt jártam először az Izu-félszigeten, Shimodán. A kis városkának gyönyörű tengerpartja van, nagyon sokan utaznak oda Tokióból, de a külföldiek körében is népszerű. Lenyűgözőek a színek: tiszta kék tenger, fehérhomokos strand, a növényzet pedig pompásan zöld a sok esőtől, főleg a nyári időszakban. Ott voltam pár napig, és annyira megtetszett, hogy később újra és újra visszatértem, az évek alatt sok barátom lett, szinte már hazajártunk” – meséli László. Itt történt, hogy 2015-ben belevágott egy saját vendéglátóhely üzemeltetésébe. “Átvettem egy tengerparti kis talponállót, amit előzőleg egy amerikai srác vitt, mexikói ételeket készített, de már nem akarta folytatni.
Érdekes helyzet volt, hogy egy magyar srác a japán strandon tex-mex kajákat árul, quesadillát, meg chili con carnét, ráadásul ezt még “megfűszereztem” lángossal, kürtős kaláccsal.
A talponálló a Balaton Bistro nevet kapta, és szezonálisan működött, ott a nyár egészen szeptember végéig eltart, akkor még meleg a tenger, ráadásul már nincs olyan nagy hőség.”
Döbrögi, a családi vállalkozás egy nyüzsgő városrészben
Ugrunk egy kicsit az időben, 2018-ban jártunk, amikor Lászlót egy ismerőse hívta fel azzal, hogy van egy osztrák étterem a tokiói Akaszakában, amit a tulajdonosok tovább akarnak adni, érdekli-e a lehetőség. “Felkaptam rá a fejem, mert még régebben, két-három évig attól a helytől egy sarokra pultoztam egy ír kocsmában. Sok embert ismertem a környéken, illetve úgy gondoltam, magyar és az osztrák konyha között vannak azért párhuzamok, a már meglévő vendégkör egy részét is megfoghatnám, érdemes lehet belevágni. Így indult a Döbrögi.”
“Ez egy kis családi vállalkozás, a feleségemmel visszük. Ő az egyik oka annak, hogy itt ragadtam Japánban, és anno a bátorításával kezdtem el a Balaton Bistrót is, mert nagyon jó érzéke van mindenféle nemzet konyhájához. Nem beszél magyarul, de az alapanyagok, a zöldségek neve flottul megy neki, és ma már szinte ő mondja, mi mihez passzol, hogyan lehet még jobbá tenni egy-egy receptet. Sokszor jártunk Magyarországon, és a feleségem ötlete volt az is, hogy tegyünk egy gasztrotúrát, ne csak a Balaton-parton együnk lángost, meg főtt kukoricát, hanem menjünk el különböző éttermekbe, kóstoljuk meg az ízeket, nézzük meg a tálalást” – mondja László. “A nyitáskor sok segítséget kaptam a helyi nagykövetségtől, ők is népszerűsítették a Döbrögit. Akaszaka egy üzleti központ, rengeteg irodaház található itt, több százezer irodista dolgozik a környéken. Ha végeztek a munkával, jellemzően nem hazamennek, hanem együtt beülnek valahová a kollégákkal.
A munka után is munkáról van szó, de ki ne szeretne közben, egy-egy ital mellé egy jó kis sajtos-tejfölös lángost, vagy paprikás csirkét?!
Szerintem mindegy, hogy egy jó étel milyen nemzetiségű, ha jó a kaja, az mindenhol jó” – véli László.
Magyar paprika is terem Tokióban
A vendégeknek egyébként nagy kedvencük a pörkölt, de a töltött paprika is népszerű fogás. ” Van egy ismerősöm, aki magyar paprikát termeszt az északi prefektúrában, Tokiótól pár száz kilométerre, tőle szerzem be a zöldséget. Amikor terem, akkor van töltött paprika az étlapon úgy, ahogy az otthon is tálalva van.” Az évek alatt szépen kialakultak azok a csatornák, amiken László beszerzi a további alapanyagokat, vagy a magyar borokat, netán az Unicumot.
“Eleinte én is tartottam tőle, hogy honnan lesz majd ez meg az a konyhán, az étteremben, de ahogy utánanéztem a dolgoknak, jött minden magától, többen is foglalkoznak beszerzéssel, kapcsolatot tartanak Magyarországgal. Ma már nem is nekem kell érdeklődnöm, hanem bejönnek a Döbrögibe, legutóbb is betért egy japán illető, hogy nagyon jó borai vannak, érdekelnek-e. Mondtam, hogy próbáljuk ki, de sajnos közbelépett a covid…”
Küzdelem a koronavírus-járvány idején
“Ahogy a világon mindenhol, így Japánban is megsínylette a vendéglátószektor a korlátozásokat, volt, hogy a Döbrögit is be kellett zárni. A környező irodákban húsz-harminc százalékra csökkent a bennlévők száma, mindenki otthonról dolgozik, így a forgalmunk is ennyire esett vissza az ebédidőben. Az elmúlt évben úgy tudtam kiegyensúlyozni a költségeket, időt és energiát, hogy csak az előzetes foglalások alapján nyitottam ki ebédkor. Mindenki küzd ezzel, hogyan lehet kihozni úgy a legtöbbet a helyzetből, hogy a minőség ne csorbuljon. Amikor tavaly decemberben feloldották a korlátozásokat, a legjobb hónapot zártuk a Döbrögi nyitása óta. Ehhez hozzátartozik, hogy az év végi iszogatások, összejövetelek alkalmával, amikor a kollégák együtt ülnek be ünnepelni, mindenki lazább, a pénztárca is könnyebben nyílik. Az egy jó hónap volt, mindenkinek a szektorban, aki túlélte az előző időszakot. De most sajnos megint visszavezették a szigorításokat, este nyolc után már nem lehet alkoholt felszolgálni, be kell zárnunk. Szerintem nem ez a megoldás, csak “maszatolás”, de nem igazán tudunk mit tenni ellene, reméljük, hamarosan kikeveredünk ebből a járványból.”
Sorban állnak, hogy elszívhassanak egy cigit
Az útikönyvek is beszámolnak arról, hogy Tokió mennyire tiszta város, nincs szemét az utcákon. Ehhez nem kell különböző büntetésekkel fenyegetni az embereket, egyszerűen eszükbe sem jut eldobni a szemetet a közterületeken. “Ugyanez a helyzet a maszkviseléssel is.
Soha, senki nem mondta, hogy vedd fel a maszkot – például a vonaton-, ugyanakkor senkit nem is lehet látni maszk nélkül sehol.
Nem messze a Döbrögitől vannak nyilvános dohányzóhelyek az utcán, nem épületekről van szó, hanem nyílt terekről, az emberek mégis sorban állnak, hogy bemehessenek oda. Eredetileg beférnének húsz-huszonöten is, most csak nyolc megy be, a többi pedig kint várakozik, két méterre egymástól, hogy elszívhasson egy szál cigit. Ez a fegyelem is jellemző Japánra, főleg Tokióra.”
Visszatérő vendég Tisza cipőben, piros pöttyös telefontokkal
Visszakanyarodva az étteremre, a vendégkörről is kérdeztük a tulajdonost. “Vannak visszatérő magyarok, akik itt élnek, de ami számomra igazán meglepő, hogy többen jönnek olyanok, akik Magyarországon tanultak, dolgoztak egy ideig, jól beszélik a nyelvet – szerintem jobb információkkal is rendelkeznek az otthoni helyzetről, mint én.
Például, egy kedves hölgy, aki a budapesti Japán Nagykövetségen dolgozott éveket, gyakran visszajár és mindig hoz valakit magával, akinek szintén köze van Magyarországhoz.
Általában Tisza cipőben érkezik, a telefontokja pedig piros pöttyös, mint az igazi túró rudi…” – meséli László, akinek egyébként lényegesen több külföldi barátja, ismerőse van, mint japán. “Érdekes, hogy így alakult, talán az az oka, hogy alapvetően van a helyiekben egyfajta távolságtartás, a hierarchikus rendszerük távol áll tőlem, számomra így nehezebb megnyílni. Arra a bevett szokásra, jelenségre gondolok például, amikor két japán barát közül a fiatalabb urazza, és a vezetéknevén szólítja a másikat, pedig tényleg nagyon közeli barátok.”
László szeret Tokióban élni, “jó helyen van”, mint mondja, ugyanakkor nem vetette el a lehetőségét annak sem, hogy egyszer majd hazaköltöznek. “Nagyon sokféle és finom étel van a sushin kívül is, nem dobtam még el ezt az ötletet, hogy nyitok majd Magyarországon egy japán éttermet…”