A titokzatos múltú magyar felfedezőnő: Sass Flóra (2. rész)
Az előző részből kiderült, hogy a legnagyobb valószínűség szerint Sass Flóra sem Sass, sem Flóra nem volt, illetve körbejártuk a sokáig a homály leple által takart múltját, mely lepel anyagát ő maga is igyekezett minél sűrűbbre szőni. Persze ahogy azt legutóbb is kifejtettük, erre leginkább azért volt szüksége, mert a férjével való kalandos megismerkedésük, titkos házasságuk és az afrikai utazásaik együttesen már túl soknak bizonyultak a korabeli, szigorúan erkölcsös viktoriánus brit társadalomnak.
A Nílus forrásának keresése
A történetet indítsuk egy kicsit távolabbról. Az ókori rómaiaknak volt egy mondásuk: Caput Nili quaerere. Ez azt jelentette, hogy a Nílus forrását keresi és arra az emberre használták, aki valami megoldhatatlan rejtélyen töprengett. Ez a latin mondás túlélte a rómaiakat és a középkorban is előszeretettel használták. Ugye a Nílus két folyó egyesüléséből jött létre, a Kék-Nílus forrását már az egyiptomiak is ismerték, ám azt, hogy a Fehér-Nílus honnan ered, évezredeken át nem sikerült megfejteni. A folyó forrása iránti érdeklődés akkor támadt fel újra, amikor német misszionáriusok felfedezték a Kilimandzsárót és arról számoltak be, hogy Kelet-Afrikában is található egy a Kaszpi-tengerhez hasonló méretű nagy tó. Az állítás ellenőrzésére két angol tiszt, Richard Burton (nem a színész, mielőtt még) és John Hanning Speke vállalkoztak és el is jutottak az afrikai Nagy-tavakhoz, pontosabban felfedezték közülük a Tanganyika és a Viktória tavakat és azon melegében össze is vesztek rajta, hogy melyikből ered a Nílus, Burton a Tanganyika mellett kardoskodott, míg Speke a Viktóriára szavazott.
Speke utána 1860 és 62 között visszatért a Viktória-tóhoz már egy új társával, Granttel és emeltetett magának egy emlékkövet azzal a szöveggel, hogy „Speke találta meg a Nílus ezen forrását”. Azonban a Nílus folyását nem tudták sokáig követni, mert hamarosan olyan területre érkeztek, ahol éppen az egyik aktuális véres törzsi háború tombolt, így kellett egy nagyobb kört tenniük, melynek következtében a folyó egy jelentős szakaszát nem tudták feltárni.
Később a helyiektől hallották, hogy ott a Nílus egy Mvutan N’zige nevű tóba ömlik, ami vélhetően nem lehetett kicsi, hiszen ez a név azt jelentette, hogy „a sáskák nem repülik át.”
Sir Samuel Baker és Sass Flóra is a Nílus forrásvidékét kívánták feltárni, sőt, Baker még Speke-t is meg akarta keresni, arra gondolva, hátha a másik brit segítségre szorul.
Az út kezdete
Sir Samueltől eddig sem álltak messze a kalandos vállalkozások, lelkes utazó és vadász volt. A felfedezőútjukat megkönnyítendő, egy évet töltöttek Egyiptomban és azalatt mindketten megtanultak arabul. erre azért volt szükség, mert a korszakban bérelhető arab tolmácsok megbízhatatlanok voltak és a közreműködésük hatására a legtöbb szolgáltatást az eredeti árnál drágábban tudták igénybe venni az utazók, a felár egy részét meg az eredményesen tárgyaló tolmács vágta zsebre. Bakerék 1862-ben érték el a mai Szudánban található Kartúmot, ami a korszak arab rabszolgakereskedelmének egyik központjaként működött. Bár ebben az időszakban az európai nagyhatalmak már kifejezetten rosszallták a rabszolgaság intézményét, azonban a távoli vidékeken még virágzott ez a gyakorlat, még ha hivatalosan elefántcsont-kereskedelemnek is nevezték. Sir Samuel civilizált brit úriemberként megvetette a rabszolgaságot, Sass Flóra pedig saját bőrén is tapasztalta azt, így ő sem tartozott az intézmény rajongói közé, aminek hangot is adtak. Ennek következtében az akkor még névleg oszmán fennhatóság alatt álló Kartúmban angol kémeknek lettek kikiáltva és az úthoz szükséges kíséretet is csak a kartúmi alvilágból tudták összeválogatni, mivel senki nem akart szóba állni velük.
A 68 fős kíséretükkel végül 1862 decemberében hagyták el Kartúmot és a Níluson haladva eljutottak Gondokoróig. Ez volt az a pont, ameddig a folyó hajózható volt, így innen szárazföldön kellett tovább menniük. A gondokorói táborba ekkor érkezett meg a Nílus forrásvidéke felől Speke és Grant is, akiről Sir Samuel azt hitte, hogy sikeresen teljesítette küldetését, így neki már nem jutott semmi. Ám Speke megmutatta neki az általa rajzolt térképet és elmondta, hogy a Nílus egy jelentős szakaszáról csak feltételezésekkel rendelkezik, továbbá beszámolt a Mvutan N’zige-tóról. Sir Samuel erről úgy számolt be a naplójában, hogy: „Maradt hát az én számomra is néhány babérlevél”.
Életveszélyben
Bakerék megállapodtak Speke addigi kísérőjével, egy Mohamed nevű kereskedővel, hogy csatlakozik hozzájuk. Erre azért volt szükség, mert Mohamed sok hordárral rendelkezett, akik némi baksis reményében szívesen cipelték Bakerék csomagjait, vagy legalábbis kezdetben úgy tűnt, hogy szívesen cipelik, valójában egészen más volt a szándékuk. Kisvártatva kiderült, hogy Mohamed terve az volt, hogy fellázítja Baker kíséretét, akik meggyilkolják a fehéreket a rablott holmin pedig megosztoznak.
A ravasz kereskedő azonban nem számolt Baker kíséretének két tagjával, egy Richarn nevű feketével és a tizenkétéves Saat-tal, aki rajongott Sass Flóráért és elárulta neki Mohamedék tervét.
Baker a határozott fellépésével elejét tudta venni a készülő lázadásnak, Mohamed pedig kereket oldott az embereivel, de megüzente Sir Samuelnek, hogy ha követni próbálja őket (azon az úton haladtak, amit Sir Samuel nézett ki az expedíciója számára), lőni fognak rájuk, mivel nem engedik, hogy angol kémek ilyen mélyen behatoljanak az országukba.
Sir Samuelnek ezután új útvonalat kellett találnia és csakhamar meg is pillantotta egy másik karaván nyomait, azt kezdték el követni feleségével, valamint a 15 főre leolvadt kíséretükkel. Hamarosan kiderült, hogy egy népesebb rabszolgakereskedő társaságot követnek, akik többször is figyelmeztették őket, hogy ne jöjjenek utánuk, különben lelövik őket, ám Bakerék nem törődtek a fenyegetésekkel. Ehelyett nyaktörő versenyben megpróbáltak a kereskedőkaraván elé vágni, mivel azok elkezdték fellázítani a helyieket a mögöttük haladó Bakerék ellen. Egy ponton már nem lehetett elkerülni az összecsapást, a jobban felszerelt, népesebb rabszolgakereskedő csapat nyílt összetűzésre sorakozott fel a nyomukban haladó Bakerék ellen. A helyzetet Sass Flóra mentette meg, aki tárgyalásra hívta a velük szembenálló csapat Ibrahim nevű vezérét, akit utána rommá vesztegettek, így nyugodtabb körülmények között folytathatták az útjukat. Sir Samuel maga azt írta a visszaemlékezéseiben, hogy a feleségének köszönheti az életét, ő ugyanis túl büszke lett volna megvesztegetni ezt a rablóbandát, így ha Flóra nincs vele, egészen biztos, hogy megölik.
A cél
Az Ibrahimmal kötött újsütetű barátság kitartott az út végéig, bár közben Bakernek konfrontálódnia kellett egy a mai Uganda területén élő törzs, a banyorók királyával, Kamrasival, aki mindenáron szerette volna elérni, hogy hagyja nála a feleségét és Sir Samuel a végén már fenyegetőzve követelőző törzsfőt csak a revolvere előrántásával tudta leszerelni. Hosszas viszontagságok után, végül 1864. március 14-én érkeztek meg a Mvutan N’zige-tóhoz, amit Baker Viktória királynő 1861-ben elhunyt férjéről, Albert hercegről, Albert-tónak nevezett el. Eztán még kétheti út várt rájuk, hogy elérjék a Nílus és a Viktória-tó találkozását, ahonnan a folyó tizenkét zuhatagon át esik az Albert-tó szintjére. Az egyik mellé kitűzött brit lobogó rúdjára a legenda szerint Sass Flóra is kötött egy szalagot a hajából, piros-fehér-zöld színűt
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
Új látványossága van Budapestnek: videón az életnagyságú...
Földrajzi kvíz: felismered a világ országait vaktérképről?
Fotókon a világ legnagyobb hólabirintusa, amiben nem érdemes...
A csel, amivel ingyen vihetsz fel plusz egy csomagot a repülőre
Gulyás 5800, csülök 6000 - Disznóságok és aranyárak a...
