Élet Sója
Kis helyek nagyszerű látnivalói legalább olyan életre szóló élményt nyújthatnak, mint a világhírű városok, csak kicsit nehezebb rájuk akadni. Hol a véletlen, hol egy helyi ismerős, hol egy elejtett mondat, s hol egy hobbi segít megtalálni ezeket a helyeket. A közösségi média korában már elég csak kicsit figyelmesebbnek lenni, s rengeteg olyan helyről értesülhetünk, amelyről eddig nem is hallottunk. Figyelemmel kísérve az utazási trendeket, egyre többen leszünk olyanok, akik inkább néznek a felkapott nevezetességek mögé. Az elmúlt évek nagy Élet sója felfedezettjeit mutatom most be nektek! Mi rajongtunk ezekért a pici látnivalókért és valamennyit emlegetjük hazatértünk óta. Mind az öt olyan régióban fekszik, ahová több napot is tervezhetünk, találunk majd nagyvárost a közelben, hangulatos vidéki szállásokat és számos lehetőséget túrázásra is.
Clervaux, várban várnak a várak – Luxemburg
Luxemburgról a legtöbben azt gondolják, hogy túl kicsi ahhoz, hogy a fővároson kívül a vidék is érdekes legyen. Több, mint tíz éve egy nyáron úgy alakult, hogy 10 napot töltöttünk az országban egy nagyon kedves barátunk révén. Ekkor volt időnk bejárni az Ardennek szabdalta vidéket is, számos várat (Vianden, Bourscheid) és kisvárost (Esch-sur-Sûre, Echternach). Clervaux-ba csak évekkel később mentünk el. S akkor jött a csoda!
A barátságos kisvárosban az Ardennek egyik völgyében nemcsak egy külsőre impozáns várat, hanem bent még vagy egy tucatnyi másikat találtunk. Itt tekinthető meg a luxemburgi vármakettek kiállítása, amelyen alig hittünk a szemünknek. Hogyan lesz egy ilyen kis országnak ennyi várkastélya?
Clervaux legnagyobb attrakciója azonban az UNESCO világörökség részét is képező fotókiállítás, Az ember családja (The Family of Man). Edward Steichen amerikai fotográfus, a New York-i Modern Művészetek Múzeumának kurátora kezdeményezte és készítette el 1955-ben a kiállítást.
A háború utáni időszakban az emberi értékekre, a család és az emberi kapcsolatok fontosságára kívánta felhívni a figyelmet. A kiállítás különlegessége, hogy nemcsak olyan híres fotósok, mint Ansel Adams, Werner Bischof, Brassaï, Robert Capa, Henri Cartier-Bresson, Andreas Feininger, Fritz Goro, Dorothea Lange munkái, hanem magánemberek fotói is helyet kaptak. Steichen felhívást tett közé, amelyre csaknem 2,5 millió fénykép érkezett a világ 68 országából. Ezekből válogatta össze 273 fotós 503 fotóját. A fotók név nélkül, csakis fekete-fehérben kerültek kiállításra. Eleinte New Yorkban, majd utazó kiállításként több helyen a világban, s végül itt Clervaux-ban. A kiállításon minden időérzékünket elvesztettük. A képek csak meséltek, csak vittek családról családra, embertől emberig.
A csaknem 800 éves vár mellett a bencés apátság temploma a maga 100 évével gyermeknek számít, de Clervaux arculatának meghatározó része. A látottakról való mélázáshoz a Clerve folyó mentén egy séta közben kifejezetten jóleső érzés.
Kitzeck, az osztrák Toszkána fővárosa – Kelet-Ausztria
„Stájerország borrégiója, Graztól alig pár kilométerre Toszkána hangulatát idézi. Sorjáznak a szőlőtőkék a dimbes-dombos vidéken, a nap sugarai megcsillannak a birtokok házainak mázas tetőcserepein, s a Klapotetzeken (madárijesztőn) csattogtatja a szél a szélkakasokat.
Grazból Leibnitz felé autózva helyenként már fel-felbukkannak a borrégió előfutárai, de igazi arcát akkor mutatja meg, amikor letérünk a szűk, emelkedőkkel nehezített és kanyarokkal tűzdelt útra Kitzeck felé. Már jóval a falu előtt érezni kezdjük, hogy különleges hangulatú tájon járunk. Bizonyára sokat jelent, hogy májusban érkezünk a vidékre, akkor, amikor még minden annyira egészségesen zöld. A szőlő már kihajtott, helyenként apró fürtök is ágaskodnak rajta, a gazdák mozgolódnak a sorok között, de a vidék mégis olyan csöndes, nyugodt. Erdők zöldje keveredik a szőlő zöldjével, s a tetők piros színével.” – jegyeztem le a Kitzeckben töltött napunk estéjén. S most, ahogyan a fotókat visszanézem, szinte átélem újra az osztrák Toszkána hangulatát. Még a hölgyet is fel tudom idézni, aki a bezárt bormúzeum mellett felvilágosít bennünket, hogy éppen dél van és a múzeum ilyenkor két órán át zárva tart.
Szomorúságra semmi ok – mondta a kedves hölgy, van itt pár pincészet, látogassák meg azt. Fotós férjemnek, aki nagy borkedvelő több sem kellett, már kanyarogtunk is Schwarzék pincéje felé, amelyet szintén a mosolygós hölgy ajánlott.
A tulajdonos család hölgytagja büszkén kóstoltatta velünk fehér és rosé boraikat, miközben a táj szépségeiről és igényes vendégfogadójukról – amely klassz ökofürdő részleggel is rendelkezik – áradozott. Nemcsak a borok, hanem a csöndes, nyugodt környék miatt is eltöltöttem volna pár éjszakát itt, ha nem a jóval hangosabb Grazban lett volna már lefoglalt szállásunk. S talán éppen ennek köszönhettük, hogy Kitzeck körül a délután folyamán még számos érdekességre rábukkantunk.
Felvágtáztunk többek között a stájer Toszkána legmagasabb pontjára, amely egyben Európa legmagasabban fekvő szőlőjével is büszkélkedhet a maga 564 méteres magasságával.
Felfedeztük Deutschlandsberget, amely híres a Schilcher rosé borról, a tökmagolajairól. A várkastélyával, hangulatos utcácskáival belopta magát a szívünkbe. Délutáni pihenőt fújtunk a vár tövében, majd nekivágtunk a vár múzeumának, ahol antik ékszereket, fegyvereket, 3000 éves stájer üvegeket, s kelta emlékeket láttunk. A toronyból fenséges kilátás nyílt a környékre, a dombokra és a távolban emelkedő Alpokra Deutschlandsbergből Stainz felé autóztunk, ahol a palotává alakított egykori ágostonrendi apátság uralja a városképet. Az épületben található Ausztria legnagyobb vadászati múzeuma.
Kitzeck környékén a Wunsum-ot, Ausztria legnagyobb biolevendula ültetvényét sajnos nem láttuk, de mindenki ódákat zengett róla, így felírtam a „következő alkalommal megnézni” listánkra.
Hallugasról a tányérra – Henningsvær, Észak-Norvégia
Utánozhatatlan, lenyűgöző, megismételhetetlen – ez a három szó jutott eszembe a Lofoten-szigeteken, útban Henningsvær felé. Ott pedig már a szavam is elállt! Láttam már néhány helyet Norvégiában, s mindegyik magával is ragadott, de itt mindennél többről volt szó.
Ez az a hely, ahol szerintem a Teremtőnek (legyen az bárki vagy bármi is) a legjobban sikerült a teremtés.
A norvégokat pedig ez a szépség kötelezi is. Arra, hogy vigyázzanak rá és a legkevésbé változtassanak rajta. Jó kezekben van az biztos.
Henningsvær egy kis halászfalu itt, de valójában már inkább a turizmusból él. Ezt azonban igyekeznek a legkevésbé zavaró módon tenni. Nincsenek hatalmas szállodák, lehet kempingezni a környező hegyekben, s itt nem kötnek ki nagy hajók sem. Apró szigeteken terül el a városka, hidak kötik össze, s ha gyalog vágunk neki az utcáknak, könnyen egy, a tengerbe omló szikla szélén találjuk magunkat, vagy pár száz riadt arcú, száradó tőkehal alatt.
Szokatlan, mondhatni bizarr érzés, ahogy aláállsz ezeknek a nagy „hal lugasoknak”. Ott lógnak fejetlenül, mozgatja őket a szél, néha megcsapja az orrodat a halszag, majd este a tányérodon a legízletesebb formában látod viszont. Ott ez azonban mindennél természetesebb, az egész szigetcsoport élete erre alapszik évszázadokon át. S megjegyzem, hogy nagyon finom!
Nem mindennapi üzletekre is lelhetünk a piros faburkolatú épületek között. Sok itt a galéria, főleg az üvegműveseké, de akadnak gyertyaöntők is, akik, mellékesen fantasztikus süteményt is sütnek. S persze fotók milliói a nyári, a téli s úgy a mindenkori Lofotenről.
A színek, a fények, az, ami idevonzza a művészeket – mondja az egyik fotógalériában az eladó. Igaza lehet! Henningsværban napokig lehetne úgy tartózkodni, hogy mindig másik irányba indulva fedezünk fel egy-egy közeli sziklát, dombot, hegyet, lehetőleg több napszakban is és akkor magunk is megértjük, hogy milyen játékot űznek a Lofoten fényei.
Az időjárás miatt sem kell nagyon aggódni, áldásos helyen fekszik, mert itt a Golf-áramlatnak köszönhetően nincs túl hideg, naposak a nyári hónapok 24 órában és sokszor még a téliek is – abban a fél órában, amikor feljön a nap. Egyszóval minden adott ahhoz, hogy a világ legszebb helyei közé soroljuk, ahol csupán a tőkehalak vágnak riadt arcot, a turistának a béke és harmónia jut.
Gourdon, a száműzött szépség – Dél-Franciaország
A francia Riviérán, a Cote d’Azur-ön nehezen tudtam volna bármire is azt mondani, hogy csúnya. Bejártuk Cannes-t és Nizzát, megnéztünk néhány középkori várost, mint Vence, Saint-Paul-de-Vence, Gourdon, Cagnes-sur-Mer, s Tourrettes-sur-Loup; bevettük a Cians kanyont, szaglásztunk Grasse parfümériájában és jártunk Monte Carloban. Igazán bőséges volt a kínálat szépségből. Egy azonban a sok közül beégett az emlékezetembe. Gourdon, a szikla tetején, erődnek tűnő középkori városka. Vence-i szállásadónk (aki minden reggelinél végigkérdezte, hogy ki hová megy aznap és tanácsokkal látta el) azt ajánlotta, hogy mindenképpen kanyarogjunk fel Gourdon városáig, mielőtt Grasse (a parfümváros) felé vennénk az irányt.
A Loup völgy fölé magasodó város valójában egy középkori vár és a köré épült provence-i stílusú házakból álló falu. Innen figyelték a szaracénokat a 13. században.
A várkastélyban ma két múzeum is működik, s még olyan hírességek munkáira is ráakadhatunk, mint Rembrandt és Rubens. A kertje pedig igazi kuriózum, mert tervezője nem kisebb személy, mint XIV. Lajos, a Napkirály kertépítésze, André Le Nôtre.
Ha kicsit sétálgatunk a középkori utcákon, akkor helyi termékeket, úgy, mint szappanokat és kerámiákat is vásárolhatunk. Egy-egy fal mellől pedig fantasztikus kilátás köszönt bennünket a tengerpartra Nizzától Théoule-ig. Gourdon nem áll be a Cote d’Azur szépségei közé a tenger kék sávja mellé, beljebb kell merészkednünk, a szárazföld belseje felé, de megéri a kitérőt.
A Spreewald szíve, Lübbenau és környéke – Kelet-Németország
A Spreewaldba csak az menjen, aki a nyugalmat, a csöndet keresi, imádja a zöld színt és az uborkát. Ha Kelet-Németország ezen tájegységét felülről szemlélnénk, akkor csupán egy nagy zöld foltot látnánk. A zöld lepel alatt azonban ott kúszik egy folyó, a Spree, amely házakat vesz körbe, településeket ölel át, helyenként csak csónakos közlekedést tesz lehetővé. A helyiek szerint ez a vidék az ördög sikertelen munkájának eredményeképpen jött létre a 350 km-nyi folyódeltában.
A spreewaldi mesékben az ördög, amikor fel akarta a folyómedret szántani, s az ökrei már fáradtak voltak, szidni kezdte őket és azok a mögéjük kötött ekével elrohantak, össze-vissza szántották fel a vidéket, amely barázdák folyóágakká váltak. A folyó mellett pedig hatalmas fák nőttek, mintegy zöld fátylat terítve a meder fölé.
A történet azután már valóságos formában folytatódik a telepesekről (szorbok, szlávok és még magyarok is), akik a legeldugottabb, csak csónakkal megközelíthető helyen építettek maguknak házakat. Mi magunk is egy ilyen eldugott vendégházban laktunk, ahol rajtunk és a fában motoszkáló szún kívül senki nem volt.
Sokan Németország Velencéjeként emlegetik a Spreewaldot.
Nem tudom, hogy milyen a középkori paloták, templomok között csónakázni, de azt tudom, hogy nem lehet ennyire csöndes, ennyire zöld, s ennyire megnyugtató. A Spreewald híres csónakjai a Kahn-ok, csónakosaik pedig olyan kigyúrt helyi férfiak, akik minden zeg-zugát ismerik a környéknek. Az utazó csak elnyúlik egy Kahn-ban, csodálja a zöldet és hallgatja a csendet. A csónak pedig akár órákon át siklik vele. Ajánlom a hajnali csónakázást, lehetőleg minél kisebb csoporttal. Mi kettesben próbáltuk ki a férjemmel, no meg a csónakossal, s az élmény felejthetetlen volt.
Két csónakázás közben pedig érdemes az uborka nyomába eredni.
Lübbenben az uborkagyár több, mint 100 éves történetét hallgathatjuk meg, bebocsájtást nyerve a gyár szívébe is. Lübbenauban a Múzeumáruházban ugyanannak a 100 évnek az üzleteit és műhelyeit nézhetjük meg, egy 99 57 03 számú (jelentsen bármit is a szám) gőzmozdony kíséretében. Lehdében pedig a skanzenben megtudhatjuk, hogyan gazdagodhatott meg valaki 100 évvel korábban a tormából és az uborkából, s milyen is az a galériás ház, ahol lent a jószágok laktak egykor, fent pedig a terményt tárolták. A tipikus András-keresztes megoldás pedig távol tartotta a betegséget és a veszélyt. S hogy miért aludtak a család fiatal lányai időnként az istálló fölött? A néphiedelem szerint szerencsét hozott nekik a hely a szerelemben.
Van azonban itt még uborkás kerékpárút, uborkás limonádéról híres étterem (Kaupen No 6. étterem), uborka múzeum titkos receptekkel és uborkás kenyérrel.
S ha végül kicsit sok lenne a csönd, akkor ugorjunk át Pückler herceghez, aki kertépítész, utazó, író, a nők bálványa és nagy hódítója volt. Az úri világ azon részéhez tartozott, aki sohasem unatkozott. Alkotott vagy utazott. Alkotott egy fagylaltot (amelyet ma is kapni kastélya éttermében), alkotott, amikor leírta utazásait és alkotott egy óriási kertet. A kertben, a Branitz kastély kertjében sírhelye, egy földből készült piramis. Igazi kuriózum!
Egy dolgot azonban fontos még tudni a Spreewaldról! A kígyók! Azok mindenhol ott vannak! A házak tetején, az utcákon, s a festményeken. Ők őrzik a tökéletes csend, a tökéletes zöld, a tökéletes kikapcsolódás birodalmát itt. S szerencsét hoznak – tartják a helyiek. Élőben egy sem köszönt ránk, így megelégedtünk azzal a szerencsével, amely a Spreewaldba vitt bennünket.
Nektek is ezt kívánom! Vigyen a lábatok és az én beszámolóm 2020-ban ezekre a helyekre! Jó utat!
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
TOP 20 fotó a karácsonyi díszbe öltözött magyar falvakról,...
Földrajzi kvíz: ismered Magyarország határátkelőit?
A világ legaranyosabb madara született meg Debrecenben
Megváltozik: máshogy kell majd felszállni a buszokra Budapesten
Így köszöntötték a téli napfordulót Pilisszántón
