Szentesi Dóra és férje, Gábor 2018-ben indultak el egy nagy délkelet-ázsiai, ausztráliai, Hawaii-i és latin-amerikai utazásra, amit nem luxuskörülmények között tettek meg, hanem útjuk során önkénteskedéssel biztosították maguknak a szállást és az ellátást. Dóra a kalandjaikat meg is írta a Mehetnék című könyvében.
Jártatok már Délkelet-Ázsiában, Ausztráliában, Hawaii-on és Latin-Amerikában is, hogy sikerült összekötni az utazást a karitatív munkával?
Kezdeném az elejéről. Tőlünk egyáltalán nem volt eddig sem idegen az utazás, rengeteg helyen jártunk Európában, éltünk Máltán, Londonban én Antwerpenben tanultam, szóval ez a nemzetközi ugrabugrálás már azelőtt is benne volt a vérünkben, hogy összeházasodtunk volna. Az első Európán kívüli utazásunkat viszont már a házasságkötésünk után tettük meg. Akkor Kuala Lumpurba és Balira mentünk el nászútra és teljesen magával ragadott minket a délkelet-ázsiai környezet, az emberek, a kultúra, így megfogadtuk, hogy oda egyszer még mindenféleképpen vissza fogunk térni.
Csakhogy mind a ketten átlagos fizetésből élünk, így az, hogy külön-külön keressük fel a régió országait, nem volt opció a számunkra, mivel a repülőjegyek nagyon drágák lettek volna, így azt találtuk ki, hogy inkább hosszabb időre látogatunk el oda és helyben fogunk utazgatni.
Ismertem már korábban az önkéntesség lehetőségét, ám annak csak a szervezett formáját, annak idején még a főiskolán én is csináltam ilyeneket, ám ezek vagy korhatárosak (tanulói jogviszonnyal rendelkező, 30 éven aluliak számára), vagy pedig nagyon specifikus szakképzettséget igényelnek (pl. orvos), így ebben már nem tudtunk volna részt venni. Egy barátnőmtől hallottam arról, hogy létezik ennek egy olyan formája is, hogy magánemberekhez megyünk el önkénteskedni.
Hogy kell ezt elképzelni?
Vannak erre honlapok, amik összegyűjtik ezeket az igényeket és összekötik a munkaerővel. Ez úgy néz ki, hogy magánemberek meghirdetnek bizonyos munkalehetőségeket, pl. Puerto Rico-n hurrikánkárokat kellett eltakarítani, tetőt javítani, leomlott vakolatot pótolni, stb., de volt olyan, hogy buddhista szerzetesek mellett dolgoztunk, mert ők nem végezhetnek fizikai munkát. Mindezt szállás és ellátásért cserébe vállaltuk és az egész úgy működik, mint valami csereprogram, ahol az ember ad is, de kap is jó dolgokat.
Lehet azt mondani, hogy ez olyasmi, mint a couchsurfing, csak munkával?
Igen, a feltételek mindig adottak, a fogadó fél feltünteti az elvégzendő munkát és azt, hogy mit tud azért cserébe nyújtani. Ez sokszor az anyagi lehetőségeken is múlik, így van, aki csak szállást tud biztosítani, van aki étkezést is és olyanok is vannak, akik napi háromszori étkezést és szállást is adnak. De mindezt előre feltüntetik, így nem ér meglepetésként a helyszínen, hogy valami nincs, amire te számítottál.
Eredetileg egy spórolós nyaralásként indult ez a számunkra, aztán annyi élménnyel gazdagodtunk, hogy egy idő után már azt vártuk, hogy hova mehetünk tovább önkénteskedni.
Mert az egy dolog, hogy az ember részévé válik a fogadó család életének, első kézből ismeri meg a helyi kultúrát, az ételeket, éttermekben nem ettünk olyan jókat pl. Thaiföldön, mint a fogadó családoknál, de emellett rengeteg ismeretet szereztünk és ezek a családok tényleg befogadtak minket az életükbe.
Többségükkel a mai napig is tartjuk a kapcsolatot. Nincs az az utazási iroda, amelyik ezzel versenyezhetne.
Mondtad, hogy rengeteget tanultatok, ismereteket szereztetek, ezeket itthon Magyarországon tudjátok valahogyan hasznosítani?
Miután visszatértünk Magyarországra, mindketten a korábbi munkánkat folytattuk, szóval az önkénteskedés során megszerzett tudásunk kézzel fogható részét (például hogyan lehet sárból falat emelni) kevéssé tudnánk itthon kamatoztatni, viszont a külföldön töltött egy év alatt rettentően sokat tanultunk saját magunkról is. Mi többnyire fizikai munkát végeztünk, ez ugyan nem jelentett számunkra komoly problémát, hiszen a férjem nagyon ügyes ezekben, kész ezermester, azonban ez mégis kiszakított minket a megszokott mindennapjaink közegéből. Én például marketinges vagyok, ennek hallatán valahogy nem az ugrik be az embernek, hogy sárral vakolok egy kunyhót valahol Lombok környékén. Ehhez a munkához meg kellett tapasztalni a határainkat, hogy mire vagyunk képesek, mennyire tudunk rugalmasak lenni, stb. De tanultam egy csomó receptet, amiket itthon is meg tudok főzni, és a szerzetesek megtanítottak minket meditálni is, amit a mai napig kamatoztatunk.
Mennyire számított neked mélyvíznek a fizikai munka az iroda után?
Igazából nem véletlenül jelentkeztünk ilyen típusú munkákra, itthon is csináltunk már hasonlókat, például a lakásunkat is mi szépítgettük és szigeteltük le, illetve épp most is egy másik lakás teljes felújításán dolgozunk, úgyhogy nem volt számomunkra ismeretlen a fizikai munka világa. Sok helyen még tovább is maradtunk, mint amit eredetileg megbeszéltünk, mert láttuk, hogy van még tennivaló bőven.
Szóval nem mondanám mélyvíznek, viszont ami nagyon más volt, hogy az irodai munkával ellentétben itt nem volt arra szükség, hogy odajöjjön valaki és vállon veregessen, hogy jó az amit csinálok, hiszen láttuk a vendéglátóink arcán, hogy milyen sokat jelent nekik az, amit elvégeztünk.
Ez egy olyan erőt adott, amitől nem sajnáltunk felkelni akár hajnali ötkor is dolgozni, hiszen a trópusi hőségben jobb, ha úgy időzíti az ember a munkát, hogy végezzen vele a nagy meleg előtt.
Melyik munkát szeretted a legjobban?
Nehéz így választani, az a gond, hogy nagyon erősen kötődök a családokhoz, így inkább egy adott közeg ugrik be ilyenkor, semmint egy spéci tevékenység. Például volt egy vietnami család egy beteg kislánnyal a Leszálló sárkány öblében, akik egy vendégházat üzemeltetnek és a kislány kezelései miatt nem tudták már fizetni a pincéreket, meg a konyhai kisegítőket. Itt lényegében pincérkednünk kellett, rendeléseket felvenni, ami azért volt nagyon jó, mert sok külföldi tért be ide és rengeteg, jellemzően hátizsákos turistával találkoztunk. Emellett a családdal is nagyon szoros kapcsolatot alakítottunk ki.
Balin volt egy álommunkaszerű megbízásom, ahol egy hotelben kellett falakat dekorálnom. Nagyon szeretek festeni, de még soha nem volt ilyen munkám és nagyon jól esett, hogy művészként tekintettek rám az ottaniak.
Mi volt a legjobb élményed az utazás alatt?
Ezt sokan kérdezték a hazaérkezésünk után, a férjemnek leginkább a természethez kötődnek a legjobb élményei, nekem meg ezek mellett azért az emberekhez is. És itt nem csak a családokról beszélek, hanem a többi önkéntesről is.
Nem volt ritka, hogy egész kis csapatok dolgoztak egy-egy helyen és számomra döbbenetes volt, hogy milyen gyorsan képesek ténylegesen mély barátságok szárba szökkenni.
Nekem ez itthon sosem ment ilyen gyorsan.
Fordítsuk meg akkor a kérdést, mi volt a legrosszabb élményetek?
Volt egy nagyon kalandos történetünk. Ausztráliában volt egy időszak, amikor nem találtunk a honlapokon semmi nekünk való munkát és csak hallomásból értesültünk, hogy valaki keres segítséget egy halászhajóra. Mi pedig teljesen ismeretlenül belementünk ebbe. Ezt azért fontos elmondani, mert ezek az önkéntes közvetítő oldalak olyanok, mint mondjuk a booking.com, tehát azok, akik jártak már ott korábban tudják értékelni a vendéglátót és ő is az önkénteseket, így nagy meglepetés nem ért minket sehol. No de ebben az esetben ilyen nem volt, hanem bemondásra nekivágtunk. 500 kilométert utaztunk egy dzsipen a vörösen porzó ausztrál sivatagban, mire elértünk egy teljesen kietlen, aboriginalok lakta vidékre, ahol a legközelebbi település is két órára volt.
Egy folyó torkolatánál voltunk és amikor megérkeztünk, akkor derült ki, hogy a ház leégett, a benne tárolt étellel együtt, illetve ami nem égett el, az ott rohadt békésen. A higiéniai körülményeket sértés volna higiéniai körülményeknek nevezni.
A matracra sem mertünk ráfeküdni és végül egy szakadt iskolabuszban szállásoltak el minket. Így végül a hajót nem is vállaltuk, pedig az lett volna a terv, hogy még azzal megyünk tovább és közben a hajón laktunk volna.
Ráadásul az egészbe azért mentünk bele, mert a hölgy akivel beszéltünk, megígérte, hogy ha nem tetszenek nekünk a körülmények három nap múlva visszavisz minket a városba, de nem vitt vissza. Se térerő, se semmi nem volt a környéken, a tengerpart mellett lehetett némi mobilnetet találni és hát elég feszült pár napot töltöttünk ott, mire sikerült rávenni a hölgyet, hogy mégis betartsa az ígéretét.
Hogyan utaztatok, már ott helyben?
Vegyesen. Repülővel is utaztunk, amikor nagyobb távolságokat kellett megtennünk, voltunk éjszakai buszos utazáson Vietnamban, Thaiföldből Laoszba hajóval mentünk, de ahol tudtunk, robogót használtunk, a legtöbb vendéglátó családnak volt ilyen járműve és használhattuk azokat.
Terveztek-e hasonló utakat?
Mindenképpen, legszívesebben vissza se jöttünk volna. Amint hazaértünk, már elkezdtünk spórolni a következő utunkra, bár ezt most a járvány egy kicsit megzavarta.
Máshova is el szeretnétek jutni, vagy inkább oda vágytok vissza, ahol jártatok?
Nekünk az abszolút kedvenc Délkelet-Ázsia, sokan várnak is oda vissza minket. Ugyanakkor nagyon szemezünk Latin-Amerikával is, úgyhogy tavaly nekiálltam spanyolul is tanulni.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
TOP 20 fotó a karácsonyi díszbe öltözött magyar falvakról,...
Földrajzi kvíz: ismered Magyarország határátkelőit?
A világ legaranyosabb madara született meg Debrecenben
Megváltozik: máshogy kell majd felszállni a buszokra Budapesten
Így köszöntötték a téli napfordulót Pilisszántón
