A vasút elterjedése előtt azonban az utazást a mindenféle folyókon való hajózás és a lóhát, illetve szekér jelentette. Ezen két utóbbi különösen kényelmetlen formája volt az A pontból B-be haladásnak, hiszen a nem gyakorlott lovasok hátsóját alaposan feltörte a nyereg, míg a rossz minőségű utakon közlekedő lovaskocsik a lelket is kirázták az emberből. Ennek következtében túl messzire nem lehetett ilyen körülmények között utazni. Ezért az első nagyvárosi zajtól elvonulós népszerűbb turistahelyek nem is estek túl messzire ezektől a településektől. Ilyen volt például a ma is közismert Niagara-vízesés, vagy a New York állami Saratoga Springs, ami kb. 50 kilométerre található az állam fővárosától, Albany-tól.
Angolul tudók már sejthetik, hogy mivel a spring szó forrást jelent, ezért itt is a korszakban népszerű fürdőkultúrával lesz dolgunk és ez így igaz. Saratoga Springs a nyári látogatókra rendezkedett be, már 1802-ben állt itt egy fogadó, ami 70 éven belül Grand Union Hall néven az akkori világ legnagyobb hoteleként válik ismertté és az ország kulturális és pénzelitjének kedvelt találkozóhelyévé.
Itt bármikor megpillanthattunk egy akkoriban épp népszerűsége csúcsán álló színésznőt, aki épp egy dúsgazdag vasútbáró oldalán drukkolt a befutónak az időközben Saratoga Springsben felhúzott lóversenypálya páholyában.
A 19. századi USA-nak kezdetben csak a keleti vidéke népesült be, az itt található nagyvárosok mindegyikét sikerült bekötni a vasúti közlekedésbe az 1860-as évekre, így az ide-oda utazgatás is kezdetét vehette. Persze nem azonnal, hiszen a polgárháború alatt több turisztikai látványosságra is ki kellett tenni a „lövöldözés miatt zárva” táblát. Így járt a másik korabeli népszerű fürdőhely a Virginia állambeli White Sulphur Springs hotele, ami többször is gazdát cserélt a Konföderáció és az Unió csapatai között és egyszer majdnem porig is égett.
A hotel fénykora a polgárháború után köszöntött be, ahol az egykori Konföderáció magas rangú katonatisztjei (pl. Robert E. Lee) és politikusai, valamint a győztes Unió hasonlóan prominens személyiségei jártak össze a megbékélés jegyében.
A szálló fontosságát és népszerűségét semmi sem bizonyítja jobban, hogy 1869-ben sikerült elintézni, hogy a vasútvonalat közvetlenül a főbejáratig hosszabbítsák meg.
A Grand Central Hotelt ugyan időközben lebontották, ám a Greenbrier nevet viselő utódja a mai napig fontos találkozópontja az ország politikai elitjének.
Vasút és bölények
A vasút és a turizmus egy kevésbé szívderítő összefonódása az 1870-es évekre datálódik. Ekkoriban az amerikai hadsereg főparancsnoka, a polgárháború egyik legjelentősebb hadvezére, William Tecumseh Sherman tábornok volt, aki a déliekkel szemben már sikerrel alkalmazott felperzselt föld taktikájával akarta megtörni az USA terjeszkedésének ellenálló síksági indiánokat. Ennek a taktikának volt meghatározó része az indiánok számára létfontosságú bölényállomány kiirtása.
A hadsereg támogatásával keleti hivatásos és hobbivadászok ezrei özönlötték el a prérit és tevékenységük nyomán a több milliós vadon élő bölényállomány a 19. század végére 300 darabra csökkent. A vasúttársaságok úgy vették ki a részüket a nagy bölényvadászatból, hogy olcsón kínáltak vonatjegyeket a vadászoknak, akik a vasúti kocsikból lövöldözhettek kifelé a menekülő bölényekre. Bármennyire is tűnik ez most szörnyűnek, a korszakban bizony nagy népszerűségnek örvendő kikapcsolódási forma volt a vonatról bölénymészárlás.
Csatatéri turizmus
Vélhetőleg már sokatoknak feltűnt, hogy állandóan előkerül a polgárháború a 19. századi USA kitárgyalásakor. Ez nem véletlen, ugyanis ez a fegyveres konfliktus gyakorolta a mai napig a legnagyobb hatást az amerikai társadalomra és történeti emlékezetre.
Sokkal fontosabbnak tartják, mint bármelyik világháborút, hiszen több amerikai vesztette életét ebben a konfliktusban, mint az ország összes többi háborújában együttvéve egészen Vietnámig bezárólag.
Alig volt család, amelyik ne veszített volna el valakit a polgárháború viharában.
Nem véletlen tehát, hogy a konfliktus végét követően szinte azonnal megindult a jelentősebb csataterek konzerválása, melyek az amerikai történelem legfontosabb emlékhelyeivé váltak. Egykori veteránok, elesett hozzátartozóikra emlékező családok, a modern háború jellegzetességeit tanulmányozó West Point-i hallgatók voltak az első látogatói a megőrzött csatatereknek, mára pedig osztálykirándulóktól kezdve a hadtörimániásokon át a továbbképzésen résztvevő tanárokig, valamint az ország történeleme iránt érdeklődőkig mindenki megfordul ezeken a helyeken.
És a nyugat?
Nyugatra nem igazán jártak turisták a 19. században, legalábbis keletről semmiképpen. Az 1890-es évekig nem csak a nyugat közmondásos „vadsága” bírt komoly visszatartó erővel, hanem az a tény is, hogy a távközlési lehetőségek esetlegessége következtében, aki keletről nyugatra indult, az olyan volt, mintha lesétált volna a térképről. Persze ettől még nyugaton létezett turizmus, csak éppen helyi jellegű volt. A keleti parti viszonyokat nyugaton legkorábban Kaliforniában sikerült megteremteni az 1880-as években. Itt virágzott fel a San Diego-i Coronado hotel, ami nem sokára az ország egyik legnagyobb és legfényűzőbb szállodája lett.
A személyzet kínai bevándorlókból állt és a vállalkozás célja eredetileg a keleti turistatömegek bevonzása lett volna, akik aztán a fentebb említett okok miatt jól nem jöttek, így a hotel kezdetben jóformán üresen tátongott mind a 399 szobájával. A teljes csőd fenyegetését a tulajdonosok végül azzal kerülték el, hogy a szobákat lényegesen olcsóbban adták ki, mint eredetileg tervezték és a vendégkörük elsősorban nem a jól eleresztett keleti utazókból, hanem a tengerparti nyaralásra vágyó, kisebb pénzű helyiekből verbuválódott.