Élet Sója
Az ország gazdag látnivalóinak meglepetése mögött azonban ott rejlett a német gasztronómia sokszínűsége is. Ma már elmondhatom, hogy a látott vidékek és kipróbált étkek sora hosszabb, mint a német bakancslistám. Az ország különböző vidékei egyre inkább elbűvölnek, ahogy a gasztronómiában is újabb és újabb finomságokra bukkanok.
Mutatom a kedvenceimet, ahol vagy a vidék miatt kóstoltam meg a helyi specialitásokat, vagy már eleve egy helyi különlegesség miatt találtam rá a vidékre. Tartsatok velem erre a gasztrotúrára, amelynek során átszeljük Németországot, de közel sem merítjük ki a német gasztronómia tárházát.
Brezel, a német perec, mint elöljáró
Járhatunk bárhol Németországban, a híres sós pereccel biztosan mindenhol találkozunk. Ki gondolná, hogy a német perec eredetileg édes volt, és valójában a középkor egyik zsinatán betiltott napkenyér, mint pogány péksütemény helyett kezdték el sütni.
Böjti ételként a kolostorok nagy kedvence volt, de a mai sós változat elkészítése csupán a véletlen műve egy legenda szerint. Bajorországban 1839. február 11-én Anton Nepomuk Pfannenbrenner Pfister pék véletlenül összekeverte a szódabikarbónát (natron) a cukorral. S így nem édesre, hanem sósra készítette a pereceket, amelyet éppen Josef Eilles udvari beszállítónak szállított. Wilhelm Eugen von Ursingen, a württembergi király követe, aki éppen a bajor udvarban tartózkodott, reggelire ezeket a sós pereceket kapta meg és állítólag el volt ragadtatva. Jól hangzik a sztori, de egyes történészek szerint a követ nem létezett, míg Eilles udvari beszállító cégét is csak 1863-ban alapították. Bárhogy is történt, összekeverték vagy szándékosan készítették sósra, ma már ez a perec szinte Németország jelképévé vált.
TIPP: Személyes javaslatom, hogy kérjük a péknél vajasan, s engedjünk némi metélőhagymát is beletenni. Kirándulásokra tökéletes útitárs.
Halak a Bodeni-tó mellett
Minden szentnek maga felé hajlik a keze, ezért a mindenhol fellelhető perec, a brezel után folytassuk közvetlen lakóhelyemmel, a Bodeni-tóval. Mi más lehetne egy tónál a nyerő, mint a halak. A Bodeni-tó nemcsak a környezetében található látnivalók miatt érdemli ki a sokszínű jelzőt, hanem a tóban leggyakrabban előforduló halai miatt is: Äsche – pénzes pér, Barsch – sügér, Brachse – keszeg, Blaufelchen (Bodenseefelchen) – kék maréna, Hecht – csuka, Sandfelchen – maréna, Quappe (Trüsche) – menyhal, Zander – süllő (fogas), Seesaibling – tavi szemling, Seeforelle – tavi pisztráng, Aal – angolna. Valamennyien megtalálhatóak, horgászhatóak itt és ezáltal az éttermek étlapjain is feltűnnek.
A művészek találkozóhelyén, a Höri félszigeten fekvő Moos település halászlevéről híres.
Senki ne keresse a magyar halászlé színét és ízét benne, itt ugyanis tejszínnel és sajttal készül a halleves. A kolostori életről és a zöldségtermesztésről elhíresült Reichenau szigetén pedig a fenti halak közül frissen kifogottakat rögtön grillre dobják és a helyben termelt zöldségágyra fektetve kínálják.
Fogalmam sincs, hogy milyen fűszereket tesznek Moosban a halászlébe vagy Reichenaun a grillezett halra, de az eredmény mindkét esetben ínycsiklandó.
Teaceremónia a Fríz-szigeteken
Az Északi-tenger hallatán többen megrázkódnak és fogaikat vacogást imitálva összecsattantják. Azért ennyire nincs hideg északon, személyesen is tanúsíthatom. Tavaly júliusban jártunk a Kelet-Frízföldön, ahol nemcsak a szárazföldet, hanem három szigetet is bejártunk. Nyári meleg volt, a parton jólesett a homokban sétálni, miközben a hűs tenger simogatta a lábfejünket és a dűnék között enyhe szél fújt.
Az utóbbi évek időjárás-változásai miatt már arrafelé is melegebbek a nyarak, mint régen. Az igaz, hogy esőből nincs hiány, és sokan ennek tulajdonítják a frízek teafogyasztási kultuszát. A külön itt kevert fekete tea, a recsegő kandiscukor, a tejszín, a kavarás tiltása és a várakozás – ezek a külsőségek egy teaceremónia esetében Ostfrieslandban. A külsőségek mögött azonban sokkal több rejlik. A helyiek szerint három szó írja le a legjobban az ottani teakultúrát: a gyökerek, az idő és a lélek.
A gyökerek alatt nemcsak a hagyományokat értik, hanem azt is,
hogy az igazi ostfrieser családokban a mai napig együtt teáznak a különböző generációk, ha távolabb élnek, akkor is összejönnek hétvégén legalább egy teára,
ez az időszak az öröm és a bánat kibeszélésének időszaka. Az idő, az maga a ceremónia hosszában is fellelhető. Nem csupán a tealevélnek adnak időt az ázásra, hanem a fogyasztás is lassabban zajlik, a kandiscukor is ezt a célt szolgálja. A lélekre gyakorolt hatásáról, azt hiszem, ezek után már nem is kell beszélni.
A vidék lenyűgöző kinézete önmagában is lelassulásra készteti az utazót, a teaceremóniák csak tetézik ezt a nyugalmat.
Maulbronni zseb (Maultaschen) Stuttgartban
Furcsán hangzik, de a stuttgarti Mercedes múzeum, Stuttgart és a friedrichshafeni Zeppelin múzeum mutatta be és szerettette meg velem a sváb Maultaschent, azaz a szerzetesek töltött tésztáját.
Mindkét múzeum a kedvenceim közé tartozik, s míg az elsőben látott és hallott évszázados történetet még ma is felfedezem az utakon futó autókban, addig a másikban az egy évszázaddal ezelőtt tiszteletet kivívó pillanatnyi siker ma is érezhető hatását veszem észre. Emellett mindkét helyen összefutottam a Maultaschennel.
Itt is legendák sora áll készen arra, hogy megmagyarázza a német ravioli, derelye vagy pierogi (az olasz, a magyar és a lengyel töltött tésztákra hasonlító német változat) származását.
Az én kedvencem a maulbronni szerzetesek története: Isten szeme mindent lát – hangzik a mondás, amelyről a maulbronni szerzetesek nem akartak tudomást venni, amikor már nagyon unták a hús nélküli böjtöt. Azt gondolták, a Jóisten talán majd nem veszi észre azt a turpisságot, hogy a levesbe rakott tésztába húst csempésznek, hiszen kívülről az nem látszik. S így megszületett a Maultaschen. Azóta pedig töltik már csak zöldséggel is, rakják levesen kívül salátába, s még sütik is. Azt hiszem, ez is egy olyan étel, amit nem érdemes kihagyni Németországban.
Käsespätzle a Neuschwanstein kastélynál
A tésztát, amelyre alpesi tehéntejből készült sajt kerül, szintén sváb ételként tartják számon, de valamennyi vidéken más lesz kicsit az íze, hiszen a helyi sajtok, amelyek a kifőtt tésztára kerülnek, határozzák meg az ízét.
Próbáljuk ki Ausztriában,Svájcban, Bajorországban és Baden-Württembergben is, jó kis tanulmány lesz arra vonatkozóan, hogy hol milyen a legelő a teheneknek és ezáltal milyen ízű a sajt, amely tejükből készül. Amikor Allgäuban, a Neuschwanstein kastélynál jártunk, akkor ettem eddigi életem legfinomabb spätzléjét. Úgy tűnik, nekem a bajor legelők és tehenek jönnek be.
Uborkaleves és uborkás limonádé a Spreewaldban
A Berlintől délre fekvő Spreewaldban találkoztam uborkás sörrel, uborkás limonádéval, uborkalevessel, uborkasalátával, savanyú uborkával, mustáros, fűszeres, tormás, mézes, borsos uborkával, uborkás kenyérrel, uborkás kerékpárúttal, sőt még uborkás hajóval is.
Honnan ez a nagy uborkakultusz a Spreewaldban?
Valójában az ott élő németek egykor nem voltak annyira oda az uborkáért, de a betelepülő szorbok megszerettették velük.
Mit megszerettették, népi eledelt, megélhetési forrást és kultuszt csináltak belőle!
A Spreewald központjában, Lübbenauban az uborkagyár alapítójának célja 1898-ban az volt, hogy az isteni uborkát és tormát, amely a környéken termett, a folyón minél több helyre eljuttassa. Sikerült neki, nemcsak akkor, egészen a mai napig, hiszen a SpreewaldRabe gyár termékeit az egész világon, az USA-tól Japánig, Európától Délkelet-Ázsiáig mindenhol ismerik. A Spreewald a maga kis nyugalmas folyójával, a nyugalom szigeteiként is említhető házaival, falvaival ma már a turistákat is elvarázsolja az uborkával. Kifinomult éttermeikben mindent kipróbálnak az uborkával, s őszintén szólva magam sem gondoltam, hogy ennyire belopja az én szívembe is magát.
Az uborkás limonádét azóta, hogy a Spreewaldban töltöttünk néhány napot, rendszeresen készítem és fogyasztom itthon is. A szorbok nemcsak a németeknél jártak sikerrel.
Piros bogyók tejszínhab felhők alatt, Rote Grütze Schleswig-Holsteinben
Kiel városáig kellett utaznom azért, hogy megszeressem a Rote Grützét, amely nem más, mint egy kicsit savanykás pohárkrém, legalábbis, ahogy ott szolgálják fel. Piros bogyós gyümölcsökből készült kompótszerű édesség, amelyet önmagában tejszínhabbal vagy gríz tetején, esetleg tejberizzsel (Ostfriesland) is fogyasztanak.
Állítólag Skandinávia a hazája, de az észak-német régióban is úgy tartják, hogy évszázadok óta helyi specialitás. Valójában szerintem mindegy is, hiszen számomra Kiel, Lübeck és az egész északi régió skandináv hangulatot árasztott, amelybe ez a savanykás desszert tökéletesen beleillik.
Homoktövis a C-vitamin-bomba Rügen szigetéről
A homoktövis, vagy ahogy németül nevezik, a Sanddorn, Rügen válasza a kivire, hirdette egy plakát a szigeten, amikor ott jártam.
S a reklám nem hazudott, mert legalább annyi C-vitamin van a Sanddornban, mint a kiviben. A szigeten úton-útfélen botlottam bele a homoktövis legkülönfélébb felhasználási módjaiba: ittam forró Sanddorn-likőrt, langyos Sanddorn-pálinkát, hideg Sanddorn-koktélt és ettem Sanddornnal készült tortát.
Rügen színei a tengerrel, a dűnékkel, a barna téglákból készült épületekkel, a belső erdőségek zöldjével már az első perctől kezdve elbűvöltek, de amikor a forró homoktövislikőr színét a felkelő nap is elém tette, akkor örökre a szívembe fogadtam a szigetet. Fotó18 Reggeli fények Rügen szigetén
Döntsétek le az előítéleteket a német gasztronómia terén és irány Németország, ahol a színes látnivalók mellett nem maradtok éhen sem!
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
A tűz és jég találkozása: elképesztő fotókon, ahogy ömlik az...
3 színes, német város a téli kiruccanásokhoz
Gleccserek között csavarog, itthon jurtában alszik: Klein Dávid...
Kvíz: felismered az országot az autósjelzések alapján?
Behavazott az ország: pazar drónfotók a havas Mátrától...
