Papp Zsuzsanna 20 évig dolgozott az államigazgatásban, ezt követően évtizedekig egy belvárosi irodában adószakértőként. Imádta a munkáját, ám amikor éppen nem dolgozott, akkor útra kelt, mert hajtotta a kíváncsiság – bele is sodródott nem mindennapi történésekbe.
– Bejártunk Floridától kezdve Jordániáig, Szentpétervártól Madeiráig csodálatos helyeket és soha nem úsztam meg kalandok nélkül. Marokkó egy életre emlékezetes marad: míg sokaknak álomút, nekem maga volt a rémálom. Baráti társasággal mentünk nyolcan, három hétre, én szerveztem. Bécsből indult a gép Agadirba, ami az ország déli részén található, teljesen újjáépített, hatalmas üdülőváros. Felültünk a gépre, hátul kaptunk helyet; végig beszélgettünk, nevetgéltünk… Több órán át repültünk, egyszer csak megállt a gép, leszálltunk a hátsó lépcsőn. Azt vettem észre, hogy a többi utas olyan fegyelmezetten ült, de akkor nem tűnt fel igazán, mi történik. Elhagytuk a repülőt, mindenkit üdvözöltem Afrika földjén; langymeleg afrikai éjszaka, az ég tele csillagokkal, a távolban pálmafák, mígnem megláttam a feliratot: Tanger… Tanger Gibraltár után Marokkó első nagyvárosa, onnan még vagy 1000 kilométer Agadir – mondanom sem kell, rohantunk vissza a géphez, közben a marokkói katonák fegyverrel eredtek utánunk üvöltve, hiszen a reptéren nem lehet szaladgálni. Még időben visszaértünk, a hátsó lépcsőn felkúsztunk, utána csendesen töltöttük az utat – kezdi Zsuzsanna a Startlapnak. Éjnek idején érkeztek meg az agadiri szállodába, a portás földszinti szobákat adott a társaságnak. Noha a kilátás nem volt utolsó, nem lehetett behúzni teljesen az ajtót – ez okozott bonyodalmakat.
– Tudtam, hogy van ott vagy 240-féle skorpió meg csúszómászó, így fáradtan, felhúzott térddel ültem az ágyon és lestem, mi fog bemászni… Másnap kaptunk emeleti, tengerre néző, nagy erkélyes szobát, úgyhogy attól kezdve Hawaii volt – mígnem délelőtt kimentünk a tengerpartra. Lenyűgöző, 100 méteres homokföveny, kávézók, beültünk az egyikbe. Nagyban beszélgetünk, mire hátulról jött egy kóbor kutya, lepisilte a lábamat, a táskámat. Rohantam a mellékhelyiségbe, amin egy dupla kígyó jel volt, ott állt egy arab férfi letolt nadrággal. Mikor két vallás találkozik: én Jézusomat, míg ő Allahot kiáltott, rohantam át a másik mosdóba.
A barátaim az asztalnál dőltek a nevetéstől, elkönyvelték: na, kezdődik a nyaralás!
Aki azt hinné, az első – történésektől hemzsegő – nap után végre eljött a pihenés és a nyugalom ideje, az nagyon téved. Míg a baráti társaság kávét kortyolt a parton, Zsuzsát csalogatta a tenger, ám megmártózásának nem lett jó vége.
– A helyiek okosak: délelőtt nem fürödnek, csak majd naplemente körül, mert akkor kellemesen meleg a víz. Míg a többiek kávézgattak én gondoltam, ki nem hagyom, irány a tenger! Olyan forró volt a homok, hogy kapkodtam a lábam, nagy sietségemben azonban sárga jelzőbójákra lettem figyelmes – mivel csak arabul és franciául volt valami kiírva, nem tudtam, mit jelent. Belerohantam a vízbe, abban a pillanatban pokoli fájdalom, 19 medúzacsípést számoltam össze utána – aznap medúzarajzás volt, azért voltak kint a táblák. Pár óra múlva már enyhült a csípés, de a bal fülem dobhártyáját szétmarta a rőzsemedúza, ami nem is látszik, csak olyan, mint egy kis buborék a vízben – otthon egyébként 2 és félórás fülműtét várt rám emiatt.
Adódott egy kis probléma a szabadidős programon is: a baráti kör férfi tagjai cápavadászatra szerettek volna menni, ám elérte őket a tengeri vihar, Nagy Utazónk pedig újabb kalandba csöppent.
– A Balatonon szélcsendben is rosszul vagyok, de a fiúk kedvéért bevállaltam a cápavadászatot azzal a kitétellel, ha nagy hajóval megyünk. Hajnali 6 órakor indultunk, négyszemélyes gumicsónakkal vittek egy rozsdás lélekvesztőig – azt hittem, majd az visz tovább a nagyobb hajóig. Kellemetlen meglepetésemre nem, az volt a cápavadász hajó: 10-15 méter hosszú, 4-5 méter széles, oldalán fa ülőke, kormányosfülke, annak a tetején meg gumigömbök – ezekre teszik a csalit, hogy jöjjön a cápa. Vidultunk, mentünk órákig, de senki nem mondta, hogy kint a tengeren csontig hat a szél, ráadásul sötét felhők gyülekeztek, még a kapitány is elsápadt. Hamarosan megindult a süvítő szél, egyre nagyobb hullámok jöttek és mind rosszul voltunk – megjegyzem: mentőmellény nem volt. Hajoltam ki a hajó oldalán, mikor egy hatalmas ütést éreztem a tarkómon, beleestem a vízbe. El tudtam kapni egy kötelet, hol a víz alatt voltam, hol fent, míg végül egy erős férfikéz megragadott, kirántottak, majd pokrócba csavarva lefektettek a hajó közepére – de a hányinger így is folytatódott. Kiderült: az egyik matróz felment a kabin tetejére, lenézett, hogy nincs ott senki, majd ledobta ezeket a gumigömböket én meg abban a pillanatba léptem oda, tarkón talált. Pokolian fájt a nyakam, még jó, hogy nem tört el a csigolyám. Ezt követően órákig ott himbálóztunk, mindenki rosszul volt. A kapitánynak könyörögtem, hogy menjünk vissza, de azt mondta: nem lehet madame, itt a vihar, az út is ki van fizetve, úgyhogy este 8-ig ott hánykolódtunk, míg partot értünk. Odajött a kapitány és azt mondta: “Hölgyem, holnap újra, ingyen”. Erre én bemutattam egy nemzetközi jelzést a középső ujjammal… Ennyi sodródás után nem kell alkohol ahhoz, hogy az ember ne tudjon talajt fogni – úgy mentünk, mint a részegek.
Az utazáshoz nem csupán pénz, hanem idő is kell, a történésekhez azonban elég egy pillanat.
Ráfért a pihenés az utazókra, ám másnap folytatódtak az események. Séta közben kellemes arab zenét hallottak egy hatalmas zárt kapu mögül. Kinyitották, ott pedig mesés látvány tárult a szemük elé.
– Fekete márvány lépcsősor vezetett le, szökőkút, virágrengeteg, csupa tükör, csupa réz és ezüst – ez egy éjszakai bár volt, ahova csak férfiak mehettek, abban a pillanatban tudtam, hogy a fiúknak megvan a program, nekünk meg irány a hotel. Mikor a szobámba értem, gondoltam, körülnézek, nem jött-e be valami állatka. Az ágy alá kukucskáltam, láttam, hogy egy 10 centis valami mozgott. Elkezdtem dobálni papuccsal, harcoltam, meggyőződésem volt, hogy skorpió. Tudtam, a portás nem fog feljönni, a lányokat hiába hívom segíteni, mert mind sikítozni fognak. Minden erőmet összeszedtem, elhúztam az egyik ágyat; kiderült, hogy amitől úgy féltem, egy madártoll volt, ami a légkondicionáló meg a papucsdobálásom miatt mocorgott – de addigra a sírógörcstől kezdve a remegésig minden elkapott. A következő nap újabb sétára indultunk, meg akartuk nézni, hogyan élnek a helyiek a város szélén. Egy kávézó tulaja hozott egy tál süteményt, amit illett elfogadni, de rettentően büdös volt. Láttam, hogy jön egy nyúzott macskaféle, oda akartam dobni a süteményt, de megelőzött: 3 méterről ráugrott a kezemre, végighúzta mélyen a karmait. Kiszúrta a tulaj, rohant, hogy azonnal menjek orvoshoz, mert az állat veszett én pedig meg fogok halni.
Szerencsére az idegsebész barátom felkészített engem, még skorpiómarás elleni szérum is volt nálam, mert tudta, soha, sehol, semmit nem úszok meg.
– Tudtam, hogy a szállodában van szérum, csak ugye oda el kell jutni… Mondtam a fiúknak, hogy azonnal kerítsenek taxit, menjünk a hotelbe. Lekentem a krémmel, ami olyan erős, hogy ha 5 percen belül nem mosom le, akkor még a csonthártyámat is irtja. Bekentem, lemostam, közben ittam egy-egy korty whiskyt. Jött az idegenvezető, egész éjjel őriztek, hogy életben maradok-e, de nem lett semmi bajom, megúsztam.
Elveszve Marrákesben
Aki arra jár, kihagyhatatlan látványosság a marrákesi Jemaa el-Fna, ahol táncosok, lovasok, kígyóbűvölők, vízhordók szórakoztatják a népet, minden van ott: zaj, illat, látvány, ezeregy éjszaka.
– Bementünk a piacra, ami hatalmas, 5×5 kilométeres rész, több bejárata van, többféle épületből és zegzugos utcácskákból áll, egy igazi mesebeli bazár. Ott sétálgattunk, mikor észrevettem, egy kisfiú kézi szerszámokkal nemes fából ékszert faragott – már épp kész volt vele. Amíg lehajoltam és kifizettem, addigra a többiek eltűntek. Hatfelé vezetett az út, a telefon aznap a szállodában maradt a töltőn, a hotel nevét nem jegyeztem meg, mert a fiúk foglalták. Nem tudok nyelveken, olyan kiszolgáltatottnak és kétségbeesettnek éreztem magam. Ide-oda járkáltam, majd észrevették, hogy eltűntem. A táskámban ott volt útlevél meg pénz, de hogy találom meg a többieket, mit csináljak? Sírni sem mertem… Órák múlva találtak meg, de nekem egy örökkévalóság volt. Kiértünk a térre, hőség, hangzavar, bűntudatom volt, ballagtam utánuk, hirtelen zsupsz, beugrik a nyakamba egy táskalopásra idomított majom. Összevissza karmolt, megtépte a hajamat, folyt az arcomból a vér, de a táskámat nem adtam. Nem tartott sokáig, talán 5-7 másodpercig, de az életemért küzdöttem. Valószínűleg a gazdája visszahívta, mert látta, csupa vér vagyok, de akkor sem engedem el a táskámat. Előttem mentek a barátok, a férjem, megfordultak, én pedig ott álltam vérző arccal megtépve. Én még ilyen döbbent tekinteteket nem láttam, hogy most mi történt?!
Nem tudtam, miként magyarázzam el, hogy verekedtem egy majommal.
Megyünk tovább, egyszer csak egy leguánt dobtak a nyakamba: mondtam, hogy akkor én itt most meghalok, ez itt a vég.
A Nyugat-Szaharában tevevásáron is jártak, ahova nem szabadott volna nyári, kivágott ruhába menni – nem véletlenül vannak a helyiek beburkolva -, 40-50 fokos hőség, tűző nap, pillanatok alatt beégeti a bőrbe a ruha kivágásait. Zsuzsára lecsapott egy beduin, meg akarta venni két kecskéért.
– Azért csak kettő, mert öreg is vagyok, olyan is, mint egy marokkói nő, nincs belőlem sok haszon… Ez volt Marokkó, de örök élmény marad. Ahol hasonló élményeim voltak az Tunézia – hétszer jártam ott, jobban ismerem, mint a tenyeremet. Késő éjjel érkeztünk a szállodába, a nyolcadik emeleten volt a szobánk, én pedig egyből rohantam a mellékhelyiségbe. Megnyomtam a gombot, de eltörött a cső, pont úgy, hogy képen talált a vízsugár… A reggel sem indult jól, bementem a tengerbe, ahogy léptem, pokoli fájdalom: a térdhajlatom alatt nagy vágás ért. Egy mérgező hal uszonya lehetett, mert úgy bedagadt, piros pöttyös lett a lábam, nem tudtam behajlítani, lépni sem. Visszasántikáltunk a lifthez, ami javítás miatt nem működött – fel a nyolcadikra. Sírva fakadtam…
Egy gyönyörű halászvárosban 7 napig tartó trópusi vihar miatt elöntötte a szállodát a víz, pont arra a napra érkezett meg a jó idő, mikor már indulniuk kellett tovább.
Eseménydús repülős és buszos utak
Aki ült már repülőn, pontosan tudja, hogy felszállás előtt biztonsági gyorstalpalót tartanak, mindig bemutatják, hol a lélegeztető, mentőmellény és egyebek. A Nagy Utazónk nem bízta a véletlenre, maga bizonyosodott meg arról, helyén vannak-e a mentőeszközök.
– Soha senki nem győződött meg erről – kivéve én. Kivettem a mentőmellényt, meghúztam, az felfújódott, de nem lehetett visszacsinálni. Jött a légiutas-kísérő, vérben forgott a szeme, olyan ideges volt, de nem szólt semmit, csak elvette tőlem. Akkor már azért voltam kétségbeesve, mert mindenkinek van mentőmellénye, egyedül nekem nincs. Kis idő múlva jött szólni, hogy vegyem fel a pici táskámat, mert akadályozom a kiszállást. Én ámulva néztem: ki akar itt menet közben kiszállni? (nevet) Akadt még egy félreértés: Máltán olyan hirtelen emelkedik a repülőgép a hegyek miatt, hogy szinte egyből szinte függőlegesben megy. Láttam, a két stewardess fogja az ajtót: elkezdtem egyre hangosabban mondani, hogy nem tudták becsukni az ajtót. Kiderült: nekik ott a helyük, lazán fogták az ajtót, de én kétségbe voltam esve – pláne, amikor megjelent a kapitány is az utastérben, azon rettegtem, ki vezeti a gépet – mondja nevetve Zsuzsanna. Hozzátette: a magyarok kezdetben csendben figyelik őt, majd csatlakoznak hozzá, mert látják, vele móka és kacagás az utazás.
– Szeretem az európai buszos utakat is, hiszen többet látok, mintha repülővel mennék. 2019-ben voltunk Boszniában, Montenegróban, Szerbiában és Albániában, csoda volt. A nagy kedvencem Albánia, mi keveset tudunk róluk, ők viszont annál jobban ismernek minket. Volt egy Hunyadi Jánosunk, aki segítette Szkander béget (Kasztrióta György albán fejedelem), hogy visszaverje a törököket. Mai napig szobrok vannak Hunyadiról és Szkanderről. Ha azt mondod, magyar vagy, egyből megölelnek. Mindenki Horvátországba húz, Albánia csak egy kicsivel van messzebb, de megéri!
Továbbra is várjuk a Nagy Utazók nagy kalandjait!
Ha te is egyike vagy az utazás szerelmeseinek, és van mit mesélned, akkor küldj egy üzenetet az utazas@startlap.hu e-mail címre. Kérjük, röviden, mindössze pár sorban írd meg nekünk, hogy merrefelé jártál már eddig a világban. Az e-mailt a neved és elérhetőséged megadásával, a tárgy mezőben a “Nagy Utazók” megjelöléssel küldd el. Ezt követően szerkesztőségünk felveszi veled a kapcsolatot. Amennyiben úgy gondoljuk, élményeidet az olvasók is érdekesnek találhatják, a beszélgetésből cikk készül, amit közzéteszünk oldalunkon. Várjuk a jelentkezésed, hogy egy ország olvashassa a történeted!
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
TOP 20 fotó a karácsonyi díszbe öltözött magyar falvakról,...
Földrajzi kvíz: ismered Magyarország határátkelőit?
A világ legaranyosabb madara született meg Debrecenben
Megváltozik: máshogy kell majd felszállni a buszokra Budapesten
Így köszöntötték a téli napfordulót Pilisszántón
