"Azt hittük, a Hiltonban leszünk, de Hilltop lett belőle" - Matolcsy Imola, Nagy utazó
– Amikor először útra keltem, Prágába mentem a nagynénémhez nyelvet tanulni, mert annak idején üvegrestaurátor szerettem volna lenni és itthon az Iparművészetin akkor nem volt ilyen szak. A nagynéném ajánlotta, hogy költözzek ki hozzá, tanuljak ott. Talán ez volt az első külföldi élményem, aminek köszönhetően kicsit kinyílt előttem a világ. Évekkel később a férjemmel indultunk egy kisebb európai körútra egy öreg Skodával, aminek én varrtam függönyt az ablakaira, ugyanis éjszaka a kocsiban aludtunk. Emlékszem, akkor még maga volt a csoda, hogy egyáltalán átléphettük a határt. (Persze mert a gyerekeket nem vihettük magunkkal.) Később bejártuk Olaszországot, megnéztük a Loire menti kastélyokat Franciaországban, a Benelux államokat, akkor már luxus volt számunkra, hogy sátorral. A gyerekekkel a Balatonra jártunk, de azt is élveztük! Aztán jött az afrikai kaland – kezdi a Startlapnak Matolcsy Imola.
Hilton helyett Hilltop
A Nagy utazó meglépte azt, amit sokan nem mernek: három gyerekkel és a férjével Afrikába költözött – de miért pont oda?
– Apám mindig azt mondogatta: miért akarunk folyton utazni, menni mindenfelé, amikor Magyarország a világ legszebb helye. Valóban az lehetett számára, de engem mindig hajtott a kíváncsiság, hogy máshol milyen lehet. Amikor még csak a két lányunk volt és várandós voltam a harmadik gyermekemmel, azt mondtam a férjemnek, hogy tanuljunk angolul és nézzük meg, mire vagyunk képesek. Lehet jobb életünk? Nyissunk ablakot gyereknek! Mondanom sem kell, nagyon lelkes voltam és a férjem is hajlott rá. Közben megszületett a kisfiam, és a nagyobb lakás miatt a társasházból egy lakótelepre költöztünk. Na itt jött el az a pont, hogy úgy éreztem, tényleg szerencsét kell próbálnunk máshol, mert itt nem fogunk egyről a kettőre jutni az ő tanársegédi és az én óvónői fizetésemből…
Akkor beadott egy pályázatot egy Norvég ösztöndíjra és reménykedve vártuk az eredményt.
Akkoriban Pesten a térképészeti vállalatnál tudták, hogy a párom angolul tanul, így keresett meg minket egy Nigériában dolgozó mérnök, aki egy víztározó építését vezette és szüksége lett volna még egy mérnökre. A volt férjem akkor geodéziai tanszéken dolgozott, témába vágott. Találkoztunk. Amiket meséltek a feleségével, nagyon érdekes és biztató volt számunkra. Láttunk fotókat, hallgattuk a történeteket és egyre lelkesebbek lettünk. Persze tudtam, hogy nehéz lesz – főleg három gyerekkel -, de bíztam magamban, magunkban. Közben kiderült, hogy valaki egy fiókban felejtette a norvég ösztöndíjra beadott pályázatot, így a norvégiai álom helyett nigériai álom lett. Aztán a hosszú várakozás közben egy újabb lehetőség adódott: egy nigériai főiskolán tanítani a MOM földmérő műszereinek eladásához kapcsolódó oktatói gárda tagjaként, szerződést ajánlottak. Ez már valamivel kézzelfoghatóbb lehetőség volt az addigi bizonytalanságok közepette.
– Mivel volt rá lehetőség, a férjem egy hétre kiutazott, hogy megtudjon valamit a körülményekről. Amikor hazajött, elmesélte a pozitív és negatív benyomásokat egyaránt. Afrika szép, de az utcán folyik minden, nincsen csatornázás, vezetékes víz… Olyan világ van, hogy nem tudja, három gyerekkel bevállaljuk-e. Azt gondoltam, a gyerekeinkre tudunk vigyázni. Az oltásokat megkapjuk, és bíztam magamban annyira, hogy azokat a körülményeket, amiket meg kell teremteni ahhoz, hogy normálisan éljünk – ne kapjunk el fertőzéseket – én meg fogom teremteni – mondja Imola. Végül aláírtak egy hároméves szerződést, ami rendkívül jól hangzott: lesz egy saját házuk, a férje bejár dolgozni, a gyerekek tanulhatnak a helyi iskolában, nyaranta hazajöhetnek – tetszőleges útvonalon – hosszabb szabadságra, közben világot látnak. Csábító ajánlat volt. Az egyeztetések azonban addig-addig zajlottak, mire Gábor fiuk már közel négy éves lett! A család kitartóan várt és mire jött az értesítés, már útra készek voltak.
– Nigéria fővárosában kaptunk két szállodai szobát egymás mellett. Ott vártuk, hogy hívjanak, mikor mehetünk a helyünkre. Lagosban lejártunk a tengerpartra, a szálloda tiszta volt, az étkezés egzotikus. Jött a visszajelzés, hogy a házunk még nincs kész, építik, de addig elhelyeznek bennünket egy ottani szállodában – nem volt őszinte a mosolyom. Jött a férjem, hogy nincs gond, hiszen addig az ottani Hiltonba megyünk! Az ám, de ez egy félreértés volt, mert a szálloda neve Hilltop volt… Egy rozoga repülőgéppel mentünk a legközelebbi városig, ahonnan kocsival vittek minket tovább. Amikor megérkeztünk, a Hilltop szálloda önmagáért beszélt. A fürdőszoba mosdója mellé egy vödör víz volt odakészítve. A mosdó hónapok óta nem lehetett kimosva. A vizet egy pohárral adagolva használtuk fel, de a fogmosás is kimaradt. Még Lagosban vettem egy rovarirtó sprét, biztos ami biztos alapon. Amikor odaértünk, abban maradtunk, hogy én a két lánnyal maradok az egyik szobában, a másikban pedig a férjem fog aludni a fiunkkal. Az egyik szobát, ahol napközben voltunk, körbespréztem, ott biztonságban éreztük magunkat. Este a fiúk elköszöntek, majd egyszer csak kopogást hallottunk. Visszajöttek azzal, hogy ők mégis itt aludnának velünk, mert a másik szobában az ajtónyitással söpörték a bogarakat. Nem volt már rovarirtó sem, így nálunk aludtak.
Éppen a házassági évfordulónk volt. A franciaágyon öten aludtunk. Vagy inkább nem aludtunk, mert még a villanyt is égve hagytuk, hogy véletlenül se jöjjenek elő a bogarak.
– Másnap intézkednünk kellett, így azt mondtuk: vagy adnak nekünk normális szállást, vagy visszamegyünk Lagosba és ott várjuk meg, amíg a házunk elkészül. Sőt, azzal is számoltunk, hogy ha minden kötél szakad, hazarepülünk – nagy kudarc lett volna. Így amikor egy négylakásos társasház egyik lakásban kaptunk két szobát, kicsit megnyugodtunk. Ott töltöttük az első heteinket, nemcsak jobb körülmények között, de közel a befejezés előtt áll házunkhoz. Azért nem tudom, mi lett volna velünk, ha nem jön a segítségünkre egy skót oktató, aki felajánlotta, hogy napközben legyünk az ő házában és amiben lehetett, ő és a stewardja segített…
Egy vödör vízzel egész nap
– Az ember éles helyzetben tanulja meg, hogyan alkalmazkodjon – így volt ez a vízzel is. Általában egy vödörrel volt a szobákban, azzal kellett gazdálkodni. Volt egy fiú, akitől naponta vettem még egy vödörrel. Hogyan osztottam be? Bedugtam a kádat, a gyerekeket egyesével lelocsoltam, beszappanoztam, megint lelocsoltam – egy vödör víz nagyon spórolva elég volt arra, hogy a három gyereket tisztára mosdassam. Utána jött a másik vödör, amiből a férjem meg én mosakodtunk meg hasonló módon. Az aznapi ruhát abban a vízben áztattam, reggel pedig átlötyköltem. A használt vizet kimertem egy műanyag bögrével és a vécé tartályába öntöttem. Amikor már a sajátban latunk, egyszer a víztározó gátja átszakadt és az ereszcsatornáról fogtunk vizet – hiába forraltam, filtráltam, nem lehetett meginni, mert esővíz íze volt. Szerencsére a helyiek mutattak egy erdei forrást, ahonnan hoztuk a vizet – meséli Imola. Mire a házuk elkészült, olyan horror történetek akadtak, hogy azt ember el nem tudja képzelni.
– A szúnyogháló felszerelését, ha el tudnám mesélni?!? Legyen elég annyi, hogy azon nemhogy a szúnyog, még a kígyó is be tudott volna jönni, mert először belülre tették fel és ahhoz, hogy az ablakot nyitni lehessen, lyukat vágtak rá, hogy az ablaknyitót el lehessen érni. Végül, nagy sokára az is megoldódott – folytatja a Nagy utazó, aki egyszer csipetkével befalazott egy lyukat a terasz alatt, ahova egy kígyót láttak bemászni a gyerekek.
Zöld mambával – ahogy a helyiek mondják, hét lépés kígyóval – szemezett a kertben, de a kertész kivette a kezéből a machetét és megnyugtató vége lett a félelmetes látogatásnak.
– A maláriát én kaptam el először, nem ismertük, nem tudtuk, mi az, csak azt, hogy borzasztó rosszul voltam, hánytam, nem bírtam a világosságot, fájt a torkom, lázas voltam. Olyan volt, mintha influenzás lettem volna. Jött hozzánk egy magyar látogatóba, amikor meglátott engem, egyből tudta, hogy malária. Hozott egy angol nővért, akitől kaptam injekciót, másnap pedig bevittek az ottani kórházba, infúzióra kötöttek, altatót is adtak, mert akkor már legalább négy napja nem tudtam aludni… Végül az angol gyógyszer bevált, de volt olyan eset is, hogy a Ferihegyen várt a mentő… Arról nem is beszélve, hogy egyik este egy skorpiót találtam a konyhaasztal alatt – bevallom, megrendült bennem a bizalom. Először merült fel a kérdés: biztosan jó helyen vagyunk? Minek teszem ki a három gyerekemet? Egyébként az Afrikában töltött évek alatt talán több fertőtlenítőt használtam el, mint egy kórház… Ki kellett tanulni mindent, de belejöttem!
– Végül még a húspiacra is kimerészkedtem. Megtudtam, hogy minden héten levágtak egy marhát, legyek között árulták a húst, aztán amit nem tudtak eladni, belerakták egy olajos hordóba, vizet öntöttek rá, az pedig a melegben ázott addig, amíg el nem adták. Kitapasztaltam, mikor kell menni, hogy egészen friss legyen a hús, szerencsére ebben segítségemre volt a piaci barátnőm is. De vettem élő csirkét is, a kendermagos tyúkocskát Macsák Icukának hívtam egy régi rádiókabaré nyomán, mert olyan bögyös volt. Hetente kétszer sütöttem a kenyeret, a végén már tejporból és joghurtból csináltam sajtot, volt, amikor már ízesítettem is.
Ha az ember nem jajgat, hanem megpróbál gondolkodni, hogy mit mivel tud megoldani, kivédeni, akkor tud igazán előbbre jutni.
Sokakban felmerülhet a kérdés: milyen lehetett a gyerekeknek? Mindenkit megnyugtatunk: ők is rendkívül élvezték!
– A gyerekeknek mindig ott jó, ahol a szülők vannak. Jártak az ottani iskolába, óvodába. Lettek fekete barátaik, gyorsan beilleszkedtek. Van egy kedves történetem: a fiunkat reggel elvitte a férjem az oviba, én két órakor mentem érte. Mondtam az óvónőnek, hogy elvinném a gyerekemet, ő pedig nézett rám a szép fekete szemeivel és megkérdezte: és melyik a te fiad? Mondanom sem kell, hogy a negyven fekete gyerek között csak egyetlen fehér volt … az enyém. Egyébként minden nyáron hazajöhettünk másfél-két hónapra, olyankor itthon beszereztem a következő évi tankönyveket, és Afrikában minden nap tanultam velük az iskola után – így egyikük sem vesztett évet.
Az amerikai álom
Sok-sok évvel később kiderült, Imola nagyobbik lánya beteg. Az édesanya eladta a soproni lakását, rengeteget dolgozott, hogy gyermekét biztonságban tudhassa. Sikerült egy olyan helyet találni neki, ahol szakemberek vigyáztak rá – de az anyagiak mellett sem lehet elmenni… Imola vágyott vissza a hivatásához, abban azonban biztos volt, hogy angol nyelvterületen szeretne dolgozni – mígnem egy nap…
– Nekem mindig kellettek a kihívások, engem az éltetett. Egy magazinban rejtvényt fejtettem, egyszer csak a hirdetések között sárga alapon virított: Washington. Pedagógus végzettséggel óvodás gyerekek mellé kerestek embert, angol nyelvtudással, jogosítvánnyal – gondoltam magamban, csak az nincs odaírva, hogy Matolcsy Imola, téged várunk. Végiggondoltam, mennyi idő alatt kapom össze magam – Juditka akkor már biztonságos körülmények között volt. Ez augusztus környékén volt, novemberben már szerződéssel kint voltam Washington mellett, két óvodásnak lettem a nevelőnője és egy kamasz lány pótnagymamája. Heti egy alkalommal pedig hivatalosan dolgoztam abban az óvodában, ahová a gyerekeket reggelente vittem. Aztán magamra húztam az egész háztartást, partikra sütöttem-főztem. Noha három évre szólt a szerződésem, én kettőt dolgoztam le, mert jött egy olyan érzés, hogy haza kell jönnöm. Ebben biztosan szerepet játszott, hogy Skype-on tartottuk a kapcsolatot az “önállóan élő” (ilyet játszottunk…) beteg lányommal. Valószínűleg az anyai ösztöneim működtek. Haza akartam jönni!
– Mielőtt hazajöttem volna, az interneten megszerveztem magamnak egy háromhetes utat Amerika másik oldalára. San Jose-tól két hét alatt bérelt kocsival levezettem háromezer mérföldet, láttam San Franciscót, voltam Las Vegasban, megcsodáltam a Grand Canyont, a Yosemite nemzeti parkot és mindent, amit csak arrafelé lehetett. Majd Los Angelesben leadtam az autót, átrepültem Maoira, ahol hajóra szálltam. Egy hétnapos hajóút következett a Pride of Aloha fedélzetén Hawaii négy legnagyobb szigete között. Éjszaka ment a hajó, reggel megint megcsodálhattam a kikötést egy újabb szigeten. Voltam Honoluluban, megnéztem Pearl Harbor híres kikötőjét, ahol borzongva gondoltam az ott fiatalon elhunyt haditengerészekre, akik a háború alattomos támadásában vesztették életüket. Gumiruhában búvárkodtam, együtt úsztam az óriás teknősökkel, csodáltam a buja növényzetet…azt is, ahol a Jurassic Park című filmet forgatták…
Munkával igyekezett túljutni a traumán
– Hazajöttem, néhány hétre rá a lányom bekerült a kórházba és az állapota egyre romlott. De pont mert itthon voltam, mert ismertem a gyermekemet, észrevettem olyan dolgot, amit más nem: és így még négy év életet nyertünk! Aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen. A gyermeked halálát lehetetlenség feldolgozni. A legigazságtalanabb dolog a világon! A fiamnak – aki már néhány éve kint dolgozott – volt egy mentőötlete, hogy menjek ki Ausztriába, a közelébe dolgozni. Sok új szálloda nyílt. A munka majd leköt annyira, hogy jobb lesz, mintha itthon vagyok… Jelentkeztem, de az összes kvalitásomnak megfelelő munkahely betelt, csak szobalánynak mehettem volna. Megírtam nekik, hogy nekem most az is jó, majd kimentem bemutatkozni. Hiszen, ha kiküldöm a papírjaimat, akkor azt fogják mondani: mit akarok én ennyi idősen? Szobalánynak lenni nagyon nehéz fizikai munka. Inkább beültem az autóba, lássanak, hogy tettre kész vagyok… Akkor értettek meg, amikor elmondtam a tragédiámat. Megkaptam a munkavállalási engedélyt – persze pokolian nehéz volt. A munka eleve nem egyszerű, tolni azt a nagy kocsit a rengeteg ágyneművel, mások után takarítani, vécét pucolni… De úgy csináltam, mintha egész életemben erre vágytam volna. Majd’ beledöglöttem a munkába, viszont nem volt sem erőm, sem időm gondolkodni.
Amikor hazajöttem, úgy éreztem, hogy talán már képes vagyok ezzel a tudattal együtt élni, mert nem tudom megváltoztatni a megváltoztathatatlant!!! És akkor került elém került egy régóta vágyott dolog: a selyemfestés. Addig csak akrillal festettem.
– Ez sem véletlenül jött elém! Kellett valami olyan, amiben alkothatok – és ezt milyen régóta szerettem volna! Többek közt a Hawaii utazás alatt látott csodás növényeket festettem, és minden mást, amit csak szerettem volna. Csak festettem… Festettem a magam örömére, aztán másokéra is, hiszen a lányom emlékére megvolt az első kiállításom is. Az utolsó a Soproni Petőfi színházban.
– Voltam Skandináviában is, háromhetes buszos utazás volt. Komppal indultunk Kielből – Oslo – Stockholm – Helsinki – Rovaniemi – Nordkapp – és onnan végig vissza Oslóba, majd újra a komppal. Az életem legfinomabb eprét Norvégiában ettem, de a rénszarvashús nem ízlett, és nehezen aludtam el, amikor még éjfélkor is sütött a nap. A kíváncsiság azért még most sem halt ki belőlem… Leginkább talán Alaszkába vágyom, talán vonz a vadon? De most már annak is nagyon örülnék, ha csak simán átautózhatnék Ausztriába…
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
"Több százan az Ikeában ragadtak, nekik szerencséjük volt" -...
Apokaliptikus a helyzet a spanyoloknál, letaglózó fotók érkeztek...
Elhalasztották a megemelt pótdíjak bevezetését a vonatokon
Aggasztó dolog történt Japánban: 130 éves rekord dőlt meg
Kvíz: melyik városban játszódnak a világhírű krimik?
