Ma már a tudatos internethasználat korában nem kell sok időt beleölnünk a tájékozódásba ahhoz, hogy meggyőződjünk a malajziai, de legfőképpen a Kuala Lumpur-i közbiztonsági viszonyokról, amik a klasszikus viccel élve, jók. Kicsit bővebben: nem jók. Persze nem kell azonnal valami nagyívű dologra gondolni, hogy mondjuk fegyveres bandák által ellenőrzött területek között küzdünk a túlélésért, mert ennyire azért messze nem súlyos a helyzet, viszont pillanatokon belül kizsebelhetnek, átverhetnek, vagy kirabolhatnak minket, ha nem vigyázunk.
A Járatlan Utakon fesztiválon Daróczi Szilárd önironikus felhangokban sem szűkölködő, élvezetes, néhol humoros, néhol elgondolkodtató előadásából kiderült, hogy ő és útitársa, igazi kezdőkként szinte minden hibát elkövettek, hogy pórul járjanak. Nem tájékozódtak megfelelően az ország közbiztonsági viszonyairól, egyetlen kézitáskában tartották az összes iratukat és pénzüket, mely táskát egy óvatlan pillanatban lekapta az útitárs válláról egy motoros, és huss, már ott se volt.
Az igazi kaland ettől a pillanattól kezdve indult, ugyanis egy idegen állam, idegen fővárosában kellett megoldást találniuk arra a problémára, hogy se pénzük, se irataik, így még a korábban kifizetett hazafelé való repülőútjuk se lesz meg, mivel útlevél nélkül nem engedik fel őket a gépre, ja és cserébe semennyire sem beszéltek malájul. Ráadásul mindez természetesen péntek este történt meg velük, és a hivatalok ott sem dolgoznak hétvégén.
Az egyetlen mázlijuk az volt, hogy a szállást már korábban kifizették, így legalább lakniuk volt hol és még azt is el tudták intézni, hogy az eredeti szoba helyett kapjanak egy rosszabbat és olcsóbbat, így lett annyi pénzük, amiből be tudtak vásárolni a hétvégére: két üveg vizet, meg egy zacskó chipset. A rablást követően persze elmentek a turisták számára fenntartott rendőrségre is, (itt angolul is lehet beszélni az ügyintézővel, mondjuk a hagyományos őrsökön is, csak ott nem értik) ahol jegyzőkönyvet vettek fel a történtekről, majd megkérték az eljáró közeget, hogy mutassa már meg nekik, hogy hol van a magyar nagykövetség, az illető meg rábökött a térképre, hogy ott van. Ebben megnyugodva és nyiladozó reményekkel várva a hétfőt nekiláttak a hétvége kibekkelésének.
Támadnak a bonyodalmak
Az első meglepetés akkor érte őket, amikor hétfőn, pár órás séta után (Kuala Lumpur nem kicsi hely és pénz hiányában nem lehet tömegközlekedni se) kiderült, hogy a rendőr által adott cím rossz, ott nemhogy a magyarról, hanem úgy általánosságban sem hallottak semmiféle nagykövetségről, de Szilárdék legalább kaptak egy újabb címet és még pár óra sétát az egészséges maláj nagyvárosi levegőn.
Az eredmény ennek az útnak a végén már egy fokkal jobb volt, ugyan a magyar nagykövetség még mindig nem lett meg, de a németre rábukkantak, ahol szembesültek a következő meglepetéssel. A segítőkész német hivatalnokok elmondták, hogy Malajziában nincs magyar nagykövetség (2013-ban járunk, azóta már lett), a hollandokhoz kellene fordulni, mert ők intézik a magyar ügyeket.
Persze nyilván nem a szomszédban volt a holland nagykövetség, úgyhogy ismét egy könnyebb gyalogtúra vette kezdetét, melynek a végén a bürokrácia tréfát nem ismerő szörnyetege várta őket.
A holland ügyintéző elmondta, hogy ennek a történetnek az a menete, hogy igényelniük kell egy ideiglenes útlevelet, amit ő továbbít a legközelebbi magyar nagykövetségre, ami ekkor Dzsakartában, Indonézia fővárosában volt, onnan elküldik ezt Budapestre, adategyeztetnek egy jót, majd visszaküldik Dzsakartába és egyszer majd onnan fogják megadni a zöld utat az útlevél kiállítására. Ez első blikkre sem tűnt egy néhány perces procedúrának és az időkeret elkezdett egyre szorosabbá válni, mivel Szilárdék gépe kedd este indult a maláj fővárosból vissza isztambuli átszállással Budapestre. Igen ám, csak egyelőre maga a folyamat sem indulhatott el, ugyanis az ideiglenes útlevél igénylése akkor 14 000 Ft/fő volt, és amíg be nem fizetik, addig itt nem fog semmi sem történni.
Ekkorra már némiképp kezdtek lestrapálódni Szilárdék idegei, mert egyrészt lassan harmadik napja nem ettek semmit, másrészt meg nem igazán látszott számukra, hogy a per pillanat náluk lévő nulla pénzből mégis, hogyan lehet 28 000 Ft-ot csinálni.
A megfejtés a holland ügyintéző szerint az volt, hogy le kell fáradni a szomszédos Western Union fiókba, ahova tudnak nekik pénzt utalni otthonról, felvenni azt, majd kicsengetni az útlevelek árát. Persze a Western Unionban meg csak útlevél bemutatása ellenében lehetett pénzt felvenni, a kígyó megint a saját farkába harapott és azon melegében még egy mattot is adott magának.
Félreértés ne essék, nem a kárörvendés ösztökél minket ezekre a könnyedebb kiszólásokra, hanem sokkal inkább az előadás hangulatát próbáljuk visszaadni, ugyanis Daróczi Szilárd sem egy Shakespeare-i dráma tragikus hősének pózában mesélt a viszontagságaikról, hanem olyan emberként, aki sokat tanult a velük történtekből és így, jó pár évvel az események után azokban már képes meglátni a humort is.
No de visszatérve a történethez, az volt a szerencséjük, hogy korábban készítettek fénymásolatot az útleveleikről és azokat nem az elrabolt kézitáskában tartották, így a kétségbeesés sötét hullámai közé keveredett egy halovány reménysugár is. A bankban a hivatalnok el is hitte a történetüket, ebben nagy szerepe volt a másolatok bemutatásának és bár hozzátette, hogy így is az állásával játszik, de lehetővé tette a pénz felvételét.
Sokat lendített az ügyön, hogy Szilárd közben felhívta a dzsakartai magyar nagykövetet, aki igen szimpatikus és segítőkész embernek bizonyult és minden tőle telhetőt megtett azért, hogy az alapjáraton 4-5 napos átfutási időt lefaragja annyira, hogy még elérhessék a kedd esti gépet, ami sikerült is.
Persze a becsekkolás sem volt egy leányálom, mivel a reptéren még soha nem láttak ideiglenes útlevelet, így nagyon sok ügyintézőnek, menedzsernek, kis és nagyfőnöknek kellett egyenként elmagyarázniuk a helyzetet, mire feljutottak a gépre, majd ugyanezt meg kellett ismételni Isztambulban is, mivel a törökök sem igazán értették, hogy mi az a darab papír és miért kellene bárkit is azzal egy repülőgépre felengedni.
Ezzel nagyjából a megpróbáltatásaik véget is értek, persze az iratok utáni futkározás itthon még hátra volt és az is kiderült, hogy mennyire jó ötlet volt felvetetni a jegyzőkönyvet a rablásról, ugyanis hivatalos iratként bizonyító ereje volt és ilyen esetben, ha igazolni tudjuk, hogy az útlevelünket ellopták, ingyen kapunk egy újat.
Mindent összevetve Szilárdék megúszták, de nagy szerencséjük volt. Ha nincs egy szuper segítőkész nagykövet és egy vajszívű banki alkalmazott, ki tudja meddig kellett volna Senki Alfonzkodniuk Malajziában, mire kimentik őket. Ez egy nagyon fontos történet és csak tanulni lehet belőle. Elsősorban leginkább azt érdemes innen megjegyezni, hogy ha külföldön járunk, soha, semmilyen körülmények között ne tartsuk egy helyen a pénzünket, iratainkat és mindig legyen nálunk másolat (mármint az iratainkról, ha a pénzünkről van, akkor azzal ne akarjunk fizetni, mivel azt büntetik.)
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
TOP 20 fotó a karácsonyi díszbe öltözött magyar falvakról,...
Földrajzi kvíz: ismered Magyarország határátkelőit?
A világ legaranyosabb madara született meg Debrecenben
Megváltozik: máshogy kell majd felszállni a buszokra Budapesten
Így köszöntötték a téli napfordulót Pilisszántón
