Az egyetlen nő, aki partra szállt Normandiában: Martha Gellhorn
Martha Gellhorn egy szüfrazsett és egy nőgyógyász lányaként született 1908-ban és az amerikai középosztálybeli gyerekek életét élte egészen 1927-ig, amikor is fogta magát és egy szó nélkül faképnél hagyta a Philadelphiától nem messze található, nők számára létrehozott elit felsőoktatási intézményt, a Bryn Mawr College-ot és újságíróként kezdett dolgozni. Kezdetben a baloldali, liberális The New Republic hasábjain jelentek meg írásai, ám pár éven belül a fejébe vette, hogy külföldi tudósító akar lenni, így először Párizsban próbált elhelyezkedni a United Press helyi központjában, de miután szexuális zaklatással vádolta meg egyik kollégáját, kirúgták. Ezt követően pár évig Európában utazgatott és különféle párizsi, illetve St Louis-i újságoknak írt, valamint a Vogue divatlapnak.
1932-ben tért vissza az Egyesült Államokba, ahol kisvártatva Franklin Delano Roosevelt lett az elnök, aki elhatározta, hogy egy új gazdasági programcsomaggal vezeti ki országát az 1929-es világválság okozta súlyos krízisből. Ez lett a középiskolai történelemtankönyvekből is ismert New Deal, aminek az egyik eleme a FERA (Federal Emergency Relief Administration, azaz Szövetségi Gyorssegély Hivatal) felállítása volt. Ez a szövetségi kormányszerv a neve ellenére elsősorban nem az anyagi értelemben vett segélyezéssel foglalkozott, hanem egy új közmunkaprogram életre hívásán dolgozott, melynek eredményeképp mintegy 20 millió embert segítettek munkához.
Ennél a szervezetnél helyezkedett el Martha Gellhorn is, elsősorban a first lady, azaz Eleanor Rooseveltnek köszönhetően, akivel baráti viszonyt ápolt. Olyannyira, hogy a Rooseveltek meghívták, hogy lakjon velük a Fehér Házban, amit el is fogadott és segített Eleanornak megírni a cikkeit, mivel a first ladynek önálló rovata volt a korszak népszerű, milliós példányszámban megjelenő női magazinjában, a Women’s Home Companion-ben.
A FERA-nál végzett munkája keretében beutazta az USA-t és az így szerzett élményeiről szóló novelláskötete (The Trouble I’ve Seen) 1936-ban jelent meg. A nincstelen családokkal készített interjúi hatására Gellhorn síkra szállt a fogamzásgátlás és a korszak USA-jának nagy népbetegsége, a szifilisz ellen is. Azonban ez a munkája sem tartott sokáig, mivel Gellhorn mindig is egy kicsit hajlamos volt elragadtatni magát, így végül a FERA alkalmazottjaként arra biztatta a korrupt főnökük miatt kesergő idahoi munkásokat, hogy törjék be a szervezet helyi székházának az ablakait, hátha ezzel fel tudják hívni magukra a figyelmet. Az akció ugyan bevált, de Gellhornt kirúgták.
Hemingway és a világháború
1936 végén találkozott egy floridai bárban Ernest Hemingway-jel, akivel gyorsan egymásra találtak és 1937-ben már Spanyolországból tudósítottak a polgárháborúról. Ekkor találta meg Gellhorn az életre szóló hivatását, ami a haditudósítói munkakör volt. Az újságírói stílusából mindig is hiányzott az objektivitásra való törekvés, maga meg is vetette azokat, akik ilyesmivel próbálkoztak, ehelyett ő a köztársasági oldal elkötelezett támogatójaként dolgozott. Részben arról írt, hogy a háború milyen hatással van az egyszerű emberekre, illetve bemutatta a nacionalista oldal által elkövetett atrocitásokat, ugyanakkor a köztársaságiak hasonló kilengéseiről nem számolt be. A spanyol polgárháború után Kínába utaztak, hogy a kínai-japán háborúról írjanak, majd a második világháború hírére Londonba költöztek és 1940-ben összeházasodtak. Hemingway az Akiért a harang szól című nagyhatású regényét is Gellhornnak ajánlotta, bár hozzá kell tenni, hogy ez Hemingway esetében inkább már szokásszámba ment, hiszen a korábbi regényeit is az éppen aktuális feleségének dedikálta.
Időközben az európai hadszíntéren a nyugati szövetségesek hadmozdulatainak koordinációja egyre inkább az amerikaiak kezébe ment át, akik maguk nem rajongtak a haditudósítói szerepkörben működő nőkért, így Gellhorn sem kapott tőlük akkreditációt. Ennek ellenére fel tudott lopózni a D-nap előtt egy kórházhajóra és annak egyik illemhelyén bújt el, majd a hadműveletek elindulását követően hordágyvivő szanitécnek maszkírozva magát egyedüli nőként szállt partra Normandiában.
„Ki sem látszottunk a munkából azon a zsúfolt, veszélyes parton. A kavicsok alma nagyságúak voltak, mi pedig egy olyan úton botorkáltunk, amelyet egy hatalmas markoló alakított ki. A legnagyobb óvatossággal sétáltunk az aknamentesített utat jelző, keskenyen elhelyezett fehér szalagvonalak között, és egy vöröskereszttel jelzett sátor felé vettük az irányt… Mindenki egyetértett abban, hogy ez a part meglehetősen büdös, és nagy örömünkre szolgálna valamikor eltűnni innen a fenébe” – írta normandiai élményeiről.
A háború hátralévő részében a hadszínterek között ingázott és nem sokkal a felszabadulása után bejutott a dachaui koncentrációs táborba is. A győzelmet követően pedig a nürnbergi per egyik tudósítója volt.
„A szögesdrót és az elektromos kerítés mögött” – írta dachaui látogatásáról – „a csontvázak a napon ültek és tetvek után kutattak. Nincs koruk és nincs arcuk; mind egyformák, és semmihez sem hasonlítanak, amit valaha is látni fogsz, már ha szerencséd van.”
A válás és az utolsó évtizedek
A háborúval a házassága is véget ért. Hemingway ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy a felesége a hagyományos háziasszonyi szerepkörben működjön, amit viszonylag nehéz volt összeegyeztetni azzal, hogy Gellhorn folyamatosan a frontot járta, így heves vitákat követően a házasságuk 1944-re a mélypontra jutott (Hemingway eközben igyekezett ott keresztbe tenni az asszony karrierjének, ahol csak lehetősége volt rá), majd 1945-ben el is váltak. A válás után mindketten úgy tettek, mintha a másik nem is létezett volna. Hemingway 1946-ban újra nősült, Gellhorn pedig közvetlen környezetének még azt is megtiltotta, hogy egyáltalán kimondják a férfi nevét. Még évtizedekkel később is indulatosan reagált, amikor egy interjú során szóba került egykori férje neve. „Miért akarnék lábjegyzet lenni egy másik ember életében” – kérdezte ingerülten.
A második világháborúval azonban egyvalami nem ért véget, Gellhorn haditudósítói karriere. A nyolcvanas évek végéig a világ szinte valamennyi komolyabb fegyveres konfliktusában megfordult, ott volt a hatnapos háborúban, Vietnámban, a nicaraguai gerillaháborúban és a helyszínen tudósított Panama amerikai megszállásáról is. Addig dolgozott, amíg a teste engedte neki, de aztán a kilencvenes évek délszláv konfliktussorozatát már ki kellett hagynia, ekkor már neki is el kellett ismernie, hogy túl a nyolcvanon ez a munka már nem neki való. Innentől kezdve rohamosan romlani kezdett az egészsége, először a szeme hagyta cserben, aztán 1998-ban egy végzetes rákdiagnózist kapott. Végül, egykori férjéhez, Ernest Hemingway-hez hasonlóan Martha Gellhorn is önkezével vetett véget életének.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
TOP 20 fotó a karácsonyi díszbe öltözött magyar falvakról,...
Földrajzi kvíz: ismered Magyarország határátkelőit?
A világ legaranyosabb madara született meg Debrecenben
Megváltozik: máshogy kell majd felszállni a buszokra Budapesten
Így köszöntötték a téli napfordulót Pilisszántón
