Kanada általában kívül esik az európaiak érdeklődési horizontján, sokak számára fura, franciául beszélő brit alattvalók képe rémlik fel, ha szóba kerül ez az észak-amerikai ország, másoknak a South Parkból ismert Terrance és Phillip ugrik be Kanadáról és akadnak olyanok is, akiknek a juharszirup. Nyilván az ilyen leegyszerűsítések bár jól hangzanak, de általában a lehető legkevesebbet árulják el a szóban forgó országról, így ne is tegyünk úgy, mintha a bűvös szavak kimondása után már mindent tudnánk Kanadáról. Ássunk inkább a mélyére!
Mit olvassunk?
Kanadának jelentős és Európából viszonylag láthatatlan irodalmi múltja van, magyar fordításban a legjelentősebb kanadai alkotók művei nem találhatók meg. Ilyenek például a francia-kanadai író, Gabrielle Roy nagyhatású írásai (például a montreali nyomornegyedek életét bemutató The Tin Flute), vagy említhetném akár a humoros költeményei miatt igen csak kedvelt William Henry Drummondot. Persze nem maradunk azért olvasnivaló nélkül. A századforduló környékéről érdemes megemlíteni az Anne Shirley-sorozata miatt itthon is ismert Lucy Maud Montgomeryt A kortárs kanadai irodalom legfontosabb exportcikke ma A szolgálólány meséjét is jegyző Margaret Atwood, de ott Az angol beteg szerzőjeként megismert Michael Ondaatje is, illetve kiemelnénk még a kortárs novella mesterének tartott, 2013-ban irodalmi Nobel-díjat kapott Alice Munrot.
A könnyebb műfajok közül ott van Yann Martel, aki a nagysikerű film alapjául szolgáló Pi élete című regényt írta, illetve sci-fi vonalat a Magyarországon is megfordult Robert J. Sawyer és a Pörgés-trilógiát elkövető Robert Charles Wilson képviselik. Kakukktojás, mert nem kanadai, de a legnagyobb műveit ebben az országban írta meg és ezért nem hagyhatjuk le a listáról a Cyberpunk atyját, a Neurománc szerzőjét, William Gibsont.
Mit nézzünk?
A kanadai filmipar bőséges termést hozott az elmúlt 120 évben, úgyhogy meg sem kíséreljük áttekinteni, inkább csak ajánlunk párat ezen filmek közül előre is elnézést kérve azoktól, akiknek az aktuális kedvence kimaradna az ajánlónkból, de higgyétek el, ha nekiállnánk felsorolni az összes kiváló kanadai filmet, elég sokáig kellene olvasnotok ezt a cikket.
Az első fontos, népszerű kanadai film az 1913-ban forgatott Evangeline volt, aminek az alapját Henry Wadsworth Longfellow amerikai költő azonos című verse ihlette, mára azonban a film elveszett. Az első Kanada határain kívül is sikert arató film az 1961-ben készült The Mask volt, ami a címbéli hasonlósága ellenére semmiben nem kötődik a hazai nagyközönség által ismert Jim Carrey-féle filmhez, ez műfajában inkább a horror és a szürrealizmus környékén tapogatózik.
A posztháborús Kanada egyik fontos generációs problémáját, a vidékről munka reményében a nagyvárosokba húzódó, majd elkallódó fiatalok jelenségét járja körbe az 1970-es Goin’ Down the Road.
Kisebb-nagyobb kitérők ellenére Kanada a nemzetközi térből is látható legjelentősebb filmműfaja sokáig a horror maradt, két nagynevű, később az USA-ban is dolgozó filmrendező is horrorfilmmel debütált a 70-es évek közepén és a 80-as évek elején. David Cronenberget a hazai közönség leginkább az Agyfürkészők, A légy és A holtsáv rendezőjeként ismeri,
illetve ott van a Terminator első két részét, a Titanicot és az Avatart jegyző James Cameron, aki befutott rendezőként elég sokat – de nem eleget – tett azért, hogy a horror területén tett első szerencsétlen lépéseit kitörölje az emberiség emlékezetéből.
2015-ben minden idők legjelentősebb kanadai filmjének választották az ezredfordulón készült Atanarjuat-ot, ami az első olyan film volt, amit teljes egészében inutiok (kanada egyik őslakos népe) készítettek és egy ősi inuti legenda képezi az alapját.
Mit hallgassunk?
Itt is óriási a kínálat, úgyhogy a közismert sztárokra (pl. Shania Twain, Alanis Morissette, Celine Dion, stb.) most nem térünk ki.
Ha a kanadai őslakosok zenéjét hallgatnánk szívesen, akkor menjünk rá az inuit dalokra:
Ami a komolyzenét illeti, a kortárs klasszikus zene igen magas fordulatszámon pörög Kanadában, ennek egyik legjelentősebb alakja Jacques Hétu zeneszerző,
a legismertebb kanadai komolyzenei darab azonban a 20. század első felében alkotó Colin McPhee nevéhez kapcsolódik és ez a Tabuh-Tabuhan, toccata for orchestra and two pianos.
A Kanadában is megjelenő jazz egyik korai, legnagyobb figurája a minden idők egyik legzseniálisabb zongoristájának tartott Oscar Peterson volt.
Az 50-es évek végi, Toronto környékén pezsgő rock & roll színtér szülte meg az ország egyik óriási zenekarát, akik eredetileg az USA-ból Kanadába költözött rock & roll énekest, Ronnie Hawks-ot (aki hozta magával az akkor még csak őt dobokon kísérő arkansasi multiinstrumentalista énekes-zsenit, Levon Helmet), később Bob Dylant kísérték és a 60-as évek végétől The Band néven váltak immáron önálló szerzeményekkel világhírűvé.
Szinte megkerülhetetlen jelentőségű a saját megzenésített verseivel a világ legnagyobb dalköltői között helyet foglaló Leonard Cohen,
illetve mindenképpen meg kell említeni a zenekarban és szólóban is páratlan Neil Youngot.
És ezzel már át is eveztünk a kanadai rockzene világába, ahol a csúcstartó, legalábbis a kanadaiak szerint, a Rush:
blues-rock műfajban kiemelkedő figura Jeff Healey, aki egy vak gitáros és az alábbi felvételen egy olyan banda kíséri, hogy a háttérzenészek miatt is érdemes megnézni (Omar Hakim a doboknál, Marcus Miller a basszusgitárnál és Dr. John csépeli a zongorát).
Kapukat döntögető módon zseniális indie-rockzenekar az Arcade Fire:
A gitáros előadók közül pedig nagy kedvencünk a régi jazzsztenderdeket játszó, permanensen szalonspicces Leon Redbone:
Mit együnk?
A kanadai gasztronómia szinte minden porcikájáról ordít, hogy egy bevándorlók által létrehozott országban vagyunk, így egyáltalán nem meglepő, hogy némi helyi csavarral megtoldva ugyanúgy találunk itt
dönert a nagy nemzeti kedvenc ételek között (annyi eltéréssel, hogy marhahúsból készül és egy spéci édes-savanykás szószt adnak hozzá), mint pizzát (ebben az esetben az alap egy barnaszósz és kifejezetten helyi, új-skóciai kolbászfajta, a Brothers kerül rá).
De persze a közismert ételek mellett találunk jellegzetesen kanadai ételeket is, ilyen például a poutine. Ez három összetevőből áll össze: sült hasábburgonya + egy sűrű, worchester szósszal ízesített barnamártás + sajtdarabok. Pofonegyszerű az elkészítése és annyira népszerű Kanadában, hogy nem csak poutine fesztiválokat rendeznek, hanem a nagy nemzetközi gyorséttermek (pl. McDonald’s) helyi kínálatában is ott van.
Új-Fundland és Labrador környékén nagyon szeretik a Fish and brewis-nak hívott ételt, ami az ottani specialitás és ahány közösség, annyi tuti, igazi, eredeti, ősi recept létezik az elkészítésére. Ami biztos, az a három alapanyag: sózott tőkehal + kétszersült + zsírszalonna. A hozzávalókból már látszik, hogy ez inkább egy kényszer szülte étel, semmint valami vakmerő kalandozás a magas-gasztronómia világába. A tőkehalat és a kétszersültet külön tálakba tesszük, felhúzzuk vízzel, majd hagyjuk pihenni egy éjszakát.
Másnap vizet cserélünk a hal alatt, feltesszük főni (itt érdemes odafigyelni arra, hogy a fövő tőkehalnak legalább annyira embert próbáló szaga van, mint a pacalnak, úgyhogy gondoskodjunk a megfelelő szellőzésről), ha elkészült apró darabokra kapjuk szét, ahogyan a kétszersültet is.
Ez után a zsírszalonnát felvágjuk és töpörtyűt sütünk belőle, majd a sülésből visszamaradt zsírban megforgatjuk a halat és a kétszersültet, a végén pedig megszórjuk töpörtyűvel. Finnyásabbak köretként ehetnek hozzá párolt zöldséget, illetve savanyúságokat. Amennyiben nem jön be a hal, de autentikusak akarunk maradni, helyettesíthetjük jávorszarvassal.
Kedvelt desszert Kanadában a Saskatoon Berry Pie, ami lényegében egy áfonyás pite, csak az áfonyának egy spéci, kanadai válfajából készítik (de nem dől össze a világ, ha sima kékáfonyával helyettesítjük), majd tejszínhabbal, vagy csoki, illetve vaníliafagylalttal fogyasztják.
De ha már a pitéknél járunk a francia-kanadaiak kedvenc karácsonyi étele a Tourtière-nek nevezett húsos pite, amit egy fűszeres, darált marha, illetve sertéshúsból és főtt krumpliból álló cuccal töltenek meg, majd összesütnek.