A Sivatag Királynője, valamint a női Arábiai Lawrence csak kettő a kalandos életű Gertrude Bell ragadványnevei közül. A viktoriánus korszak végén, amikor még az a meggyőződés uralta a világot, hogy a nőnek a konyhában a helye, Gertrude Bell nehezen illett a képbe, hiszen egy tapasztalt, művelt utazó és tudós volt, aki a karrierjét annak köszönhette, hogy szinte minden britnél jobban ismerte a Közel-Keletet. Annyira jól kijött a helyiekkel, hogy úgy tartották róla, ő volt az egyetlen képviselője őfelsége (a brit uralkodó) kormányának, akire az odaadáshoz hasonlítható érzelmekkel emlékeztek vissza az arabok. Tanácsait, véleményét pedig a legmagasabb kormánykörökben is kikérték és megfontolták.
Hogy történhetett, hogy egy a nők felemelkedése szempontjából kedvezőtlen századfordulós közegben Gertude Bell ekkora befolyásra tudott szert tenni? Kellett hozzá támogató családi háttér, pénz, elhivatottság és természetesen tehetség is.
A kezdetek
Gertrude Bell 1868 júliusában született az északkelet-angliai Washingtonban, Durham megyében az ország hatodik leggazdagabb családjának gyermekeként. Édesapja Sir Hugh Bell báró vagyonos földbirtokos, valamint acélgyáros volt és lánya, Gertrude volt a szeme fénye, így mindenben támogatta őt. Gertrude a londoni Queen’s College elvégzése után Oxfordban hallgatott történelmet.
Az egyetemet mindössze két év alatt elvégezte és a patinás intézmény történetében ő lett az első női történész, aki kitűnőre diplomázott.
Nem sokkal ezután, 1892-ben elkísérte nagybátyját, Sir Frank Lascalles-t, a Brit Birodalom frissiben Perzsiába kinevezett követét szolgálati helyére, Teheránba. Perzsiai tartózkodásáról könyvet is írt, majd a rákövetkező évtizedben jóformán beutazta a Közel-Keletet és közben több hasznos dolgot is elsajátított, például a francia és a német nyelv mellett elsajátította az arabot és a fárszit is. Ez utóbbi annyira jól ment neki, hogy angolra fordította és kiadta a neves 14. századi perzsa költő Háfiz verseit. Ezeken felül jól beszélt még olaszul és oszmánli törökül is. Az 1890-es években amikor nem a Közel-Keleten tartózkodott, nagy elhivatottsággal mászta meg a különféle alpesi hegycsúcsokat Svájcban, bár ezen kis híján rajtavesztett, egy alkalommal, 1902-ben a zordra váltó időjárási körülmények miatt 48 órát volt kénytelen egy kötélen lógva eltölteni.
A századfordulót követően egyre több időt szentelt a Közel-Keletnek, sok esetben olyan utazásokat is vállalt, amik nem csak fizikailag voltak megterhelők, hanem konkrétan életveszélyesnek is minősültek. Többször átkelt a sivatagon, bár hozzá kell tenni, hogy a jó házból származó gazdag úrinő ezen utazásai során sem volt hajlandó lemondani a kényelemről, így
gyertyákat, illetve az azokhoz járó elegáns gyertyatartókat, kínai porcelán étkészletet és a vacsorákhoz elengedhetetlen elegáns ruhákat is vitt magával, no meg a veszélyekre való tekintettel mindig tartott a ruhája alatt egy töltött pisztolyt is.
Hódolt másik szenvedélyének, a régészetnek is, még a korszak nagynevű régészprofesszorát, Sir William Mitchell Ramsayt is elkísérte egy az Oszmán Birodalomba irányuló expedíciójára, ahol bizánci romokat tártak fel, de egyedül is jelentős felfedezések fűződtek a nevéhez, a mai Irak területén például ő készítette az első tudományos igényű leírást az al-Ukhaidir erődről az Abbászida kalifák fellegváráról.
A háború
1913-ban keresztül-kasul beutazta az Arab-félszigetet is, ami a korszakban egy férfi számára is életveszélyes vállalkozás volt, nemhogy egy nőnek, viszont az útja során szinte mindent megtudott a helyiekről, azok szokásairól, életmódjukról és körülményeikről. Ez és az összes közel-keleti tapasztalata nagyon is jól jött, amikor kitört az első világháború. Hirtelen a brit kormánynak, pontosabban a hírszerző szerveknek nagy szükségük lett olyan emberekre, akik értékelhető információkkal és adatokkal rendelkeznek a régióról és hát kevesen voltak a világon, akik Gertrude Bellnél többet tudtak volna erről.
Olyannyira megbecsülték a tudását, hogy a Bászrába érkező brit katonák rendszerint az ő kiadványait használták, amolyan a helyi viszonyokban kiigazodást segítő kisokosként. 1917-re már a bagdadi brit rezidens politikai tanácsadójaként működött, hiszen a helyi arab helyzetet ismerő és a kultúrában is jártas Belle pontosan tudta, hogy kikkel kell jóban lenni, mely csoportok ellenségesek egymással, melyek lehetnek potenciális szövetségesek, melyik törzzsel érdemes tárgyalni és kikkel nem.
Ezek pedig, pláne háború idején létfontosságú információkat jelentettek az éppen egy oszmánellenes arab felkelés kirobbantásán ügyködő brit hírszerzésnek.
A kezdetben kudarcos brit közel-keleti akciók akkortól számítottak sikeresnek, amikor egy másik régész, egy bizonyos T. E. Lawrence is megérkezett a térségbe, akit később Arábiai Lawrence néven ismert meg a világ. Lawrence terve a már fent említett felkelés kirobbantása volt és ebben Gertrude Bell sziklaszilárdan támogatta. Ebben közrejátszhatott az is, hogy Bell az elsők között tudósított az örmény holokausztról is és mélyen megrázták az általa tapasztaltak.
Irak születése
A háború végén, amikor már biztossá vált az Oszmán Birodalom felosztása, Bagdadban maradt és a helyi brit kormányzat keleti titkáraként tevékenykedett. Ebben a minőségében lényegében a nemzetépítés vált a feladatává. Közvetítőként működött a britek és a frissiben megalakulófélben lévő arab kormány között, valamint minden erejével azon volt, hogy a terület északi, hegyektől övezett részét uraló kurdok, a központi régiókban élő szunnita muszlimok és a déli területeket benépesítő síiták között egyfajta összhangot tudjon teremteni. A Winston Churchill által szervezett 1921-es kairói konferencián, ahol a mai modern Közel-Kelet, beleértve Irak államát is megszületett,
Bell és Lawrence javaslatára a britek helyi szövetségesét, Fajszal ibn Huszajnt nevezték ki Irak királyává I. Fejszál néven.
Tökéletes választásnak bizonyult, hiszen a síiták tisztelték és elfogadták, mivel Mohamed leszármazottja volt, a szunniták és a kurdok is támogatták, mivel egy tiszteletreméltó, régi szunnita családból származott.
A konferenciát követően egy ideig Fejszál király tanácsadójaként működött, részt vett az Iraki Régészeti Múzeum és az Iraki Nemzeti Könyvtár megalapításában, ám egészségét igénybe vették a brit gyámság alól szabadulni próbáló Fejszállal folytatott sorozatos viták és 1925-ben mellhártyagyulladást kapott, amiből még ugyan felépült, de egy évre rá meghalt altatótúladagolásban. Hogy ez véletlenül történt, vagy öngyilkosság volt, arról máig vitatkoznak. Utóbbira lett is volna oka, hiszen a király már nem bízott benne és az első világháborút követő munkássztrájkok és gazdasági visszaesések következtében a családi vagyon is rohamos apadásnak indult.
Talán soha nem fogjuk megtudni, hogy maga kereste-e a véget, mindenesetre tény, hogy Gertrude Bell a 20. század egyik legfigyelemreméltóbb személyisége volt.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
TOP 20 fotó a karácsonyi díszbe öltözött magyar falvakról,...
Földrajzi kvíz: ismered Magyarország határátkelőit?
A világ legaranyosabb madara született meg Debrecenben
Megváltozik: máshogy kell majd felszállni a buszokra Budapesten
Így köszöntötték a téli napfordulót Pilisszántón
