Az emberek sok fura dolgot esznek a világon és hogy pontosan mi a fura definíciója, ez kultúrákként változik. Például a jó magyaros ételeink közül jó pártól összeugrana egy átlagos nyugat-európai, vagy amerikai gyomra. Gondoljunk itt a velős pacalra, a véreshurkára, a disznósajtra, de még a számunkra minden szempontból hétköznapinak tűnő hagymás zsíros kenyér láttán is furcsán kezdenének minket méregetni, mert, hogy ki az az állat, aki gyomrot enne agyvelővel, vagy dermedt zsírt kenne a kenyérre és nem mondjuk vajat, vagy mogyoróvajat?
Ebből is látszik, hogy a furcsaság nagyon viszonyítás kérdése, de mégsem lehet elvonatkoztatni az undortól, amikor az ember száznapos tojásról, férges sajtról, vagy különféleképpen elkészített rovarokról hall, holott ezek is remek csemegének minősülnek máshol, ahol ugyanolyan értetlenséget szül a mi undorunk, mint ahogyan mi sem értjük, hogy mi lelte a holland vendégünket a körömpörkölt láttán.
Nem is véletlen tehát, hogy nagyot mennek manapság a furábbnál furább ételeket bemutató írások, úgyhogy igyekszünk olyanokat bemutatni, amik ritkábban kerülnek bele az ilyen válogatásokba.
Khash
A hasnak, pacsának, sürpinek egyaránt nevezett étel a belső-ázsiai sztyeppéktől a Kaukázuson át a Balkánig szinte mindenhol megtalálható különféle formákban és hozzávalókkal, de abban nincs különbség, hogy a birka, vagy marha fejéből, patáiból és gyomrából főzik hosszasan, egészen addig, amíg egy igazán sűrű, ragúszerű levest nem kapunk.
Az örmények, illetve a grúzok nem is nagyon fűszerezik a főzési folyamat alatt, hanem ki-ki magának ízesíti a tálalás után, jellemzően sóval, citromlével, fokhagymával, ecettel, olykor szárított lepénykenyeret morzsolnak bele, hogy még tovább sűrítsék.
Zöldségekkel, savanyúsággal, sajttal fogyasztják, meg egy rendes kupica vodkával kísérik le. Úgy tartják a helyiek, hogy kiváló másnapűző hatása van.
Tonhalszemek
A japánok a tonhal minden porcikáját igyekeznek hasznosítani, a szó legszorosabb értelmében. Ennek következtében a piacokon fillérekért juthat hozzá az ember a tonhal szemeihez is, de ha nem akarunk elmerülni egy távol-keleti halpiac komoly kihívásokat jelentő világában, az ország egyszerűbb éttermeiben is hozzájuthatunk ehhez a csemegéhez.
A népszerűségét mi sem igazolja jobban, mint hogy egy rakat receptje van a japánoknak a tonhalszemek elkészítésére, ezek közül a legegyszerűbb, amikor vízben, vagy gőz fölött megfőzik, majd tálalás előtt szójaszósszal és fokhagymával, esetleg gyömbérrel és citrommal ízesítik.
Aki evett már ilyet, azt mondja, hogy nagyjából a tintahalhoz hasonló ízvilága van. Erősebb idegzetűeknek a fenti videó szépen be is mutatja az elkészítés folyamatát.
Marmite/Vegemite
Csak hogy ne a Távol-Kelet, meg a harmadik világ kapja folyton az ívet, itt az ausztrálok nagy nemzeti kedvenc eledele a Vegemite, amit rajtuk kívül a világon mindenhol máshol (már ahol gusztusa van rá a népeknek) Marmite-nak neveznek. Ennek alapját a sörfőzés után megmaradó, magas élesztőtartalmú, zagy-jellegű cucc képezi, amit még feltuningolnak némi vitaminnal, meg zöldségkivonattal (jellemzően hagymával és zellerrel), majd a végeredményként kapott sűrű, kulimászos masszát pirítósra kenve lelkesen fogyasztják.
Darazsas tészta
Mi darástésztát eszünk, a japánok meg darazsas kekszet. Nem viccelünk, ezt ők nagyon szeretik, darazsak rizskekszben, és állítólag ez azért is nagyon menő, mert a darázs tartalmazza az összes ehető (?) rovar közül a legtöbb proteint. Akik ettek ilyet, azt mondják, hogy a keksznek édeskés íze van, míg a darazsak benne meg az égett mazsolához hasonlíthatók.
Nyers lóhús
Ha arra tippelnénk, hogy ez biztos valami nomád állatterelő társaság kedvence, nem talált, ebben is a japánok a ludasok.
Az általuk szakura nikunak nevezett (cseresznyevirág-hús) lóhúst igen sokféleképpen készítik el, ennek egy válfaja a baszasi, ami a nyersen fogyasztott lóhúst jelöli.
A baszasit hidegen, szinte még fagyosan eszik, rendszerint fokhagyma és szója szósz kíséretében, de előfordulhat, hogy a híres japán tormával, a vaszabival tálalják.
Rántott csörgőkígyó
Elsősorban az USA déli, dél-nyugati államaiban kedvelt csemege a rántott csörgőkígyó, ami pontosan az, aminek hangzik. Fognak egy kígyót, leszedik a fejét, meg a bőrét, a megtisztított húst pedig íróban puhítják egy darabig, mivel a csörgőkígyó húsa meglehetősen rágós tud lenni, ha nem lazítják fel előtte valamivel. Az áztatás után pedig mehet is a tojásba, majd a különféle fűszerekből, lisztből és kukoricalisztből álló panírba és végül a forró olajba.
Véres, dobogó kobraszív
A vietnámiak nem viccelnek, ha furcsa ételekről van szó és persze nem akarunk úgy tenni, mintha mi soha nem ennénk semmit se nyersen (pl a tatárbifsztek eléggé adja, de ott van a luxus egyik kötelező kellékeként működő kaviár is), de azért ez a kobra dolog elég meredek. A dolgot úgy kell elképzelni, hogy fogják a szerencsétlen hüllőt, átvágják a torkát, a véréből valamennyit egy felespohárba csorgatnak, majd összekeverik valami vietnámi, vodkára hajazó töményszesszel, eztán felvágják a kígyót, kinyesik a szívét és a még dobogó szervet belecsapják a véres-vodkás pohárba és tessék fogyasztani.
Bushmeat
Ez itt egy kakukktojás, lévén, hogy inkább egy sokrétű problémát jelent, mint konkrét ételt. A bushmeat gyűjtőnév egy afrikai szokást jelent, amikor a helyi erők fogják magukat és mindenféle szabályoktól és irányelvektől függetlenül kinyírnak mindent, ami szembe jön a szavannán a pocoktól az elefántig, majd az így szerzett húst nyersen, vagy valamilyen tartósított, illetve feldolgozott állapotban megpróbálják értékesíteni.
A mindenféle kontroll nélküli, saját szakállra való vadászgatásnak nem csak környezeti, illetve ökológiai veszélyei vannak, hanem a sokszor nem túl elővigyázatos feldolgozási folyamat során az állatokról mindenféle fertőző kórokozók ugorhatnak át az emberre, amit aztán a vadász vidáman hazavisz a családnak.
Szakértők szerint többek között így kezdte a sokakat elemésztő karrierjét a HIV és az ebola vírusa is.
Stargazey Pie
A magyarul csillagnéző pitének nevezhető angol, közelebbről Cornwall-i étel a bizarr megjelenése miatt érdemelte ki a helyét ezen a listán. Valójában semmi gyomorforgató nincs benne, klasszikus brit szigetországi pite, csak éppen halak néznek ránk belőle. A története valami olyasmi, hogy a középkorban a legnagyobb vihar idején egy helyi halász mégis kiment a tengerre halért, mert éhezett a közösség és természetesen ügyes volt, rettenthetetlen meg sikeres, úgyhogy egy rakat hallal tért vissza. A Stargazey Pie-t pedig az ő tiszteletére alkották meg.
A halakat (általában szardíniát használnak hozzá, olykor makrélával, vagy heringgel helyettesítik, de igazából bármilyen fehérhúsú hal jó lesz hozzá) megnyúzzák és kicsontozzák, leszámítva persze a fejét és a farkát.
A hal mellé kerül a cuccba még mustár, fehérbor, főtt tojás és főtt krumpli, illetve bacon is, de tudunk olyan verzióról is, ahol a hal dolgot teljesen elengedték és marha, vagy birkahússal helyettesítik. Persze ebben az esetben az állat feje nem kerül bele a pitébe. A felső tésztaréteg lehet omlós, vagy vajastészta, esetleg levelestészta is.
Kígyóbor
A végére jöjjenek még egyszer a vietnámiak és a kígyók. Nyilván maga a bor nem kígyóból készült, ez tulajdonképpen egy rizsbor, amibe palackozáskor beletesznek egy kígyót, nagyjából úgy, ahogyan Mexikóban a kukac is belekerül a tequilába. Az alkohol semlegesíti a kígyó mérgét, így biztonságosan fogyasztható, már annak, aki ilyesmire kapható.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
TOP 20 fotó a karácsonyi díszbe öltözött magyar falvakról,...
Földrajzi kvíz: ismered Magyarország határátkelőit?
A világ legaranyosabb madara született meg Debrecenben
Megváltozik: máshogy kell majd felszállni a buszokra Budapesten
Így köszöntötték a téli napfordulót Pilisszántón
