Utazók 2023. július 11.

Láttam és éreztem a csodát Észak-Norvégiában

Utazók 2023. július 11.

A fjordok szabdalta partok mellett az éjszakai napsütés, az el nem fogyó energia, a tőkehallugasok, a kék és zöld találkozása, az eltörölt idő, a csukamájolaj és a kardamomos csiga is azok közé tartozik, amire ráleltem Észak-Norvégiában. S ha én rátaláltam, neked is sikerülni fog.

Vendégszerző

Élet Sója

Bagó Tünde az Élet sója blog szerzője. Foglalkozott kultúrával, tanítással, majd átnyargalt jogásznak. Szereti az élet sóját, az utazásokat, a gasztronómiát, a kultúrát, a művészetet, a történelmet, s mindent, ami megfűszerezi az életünket.

Cikkei

Ha röviden kellene elmesélnem, hogyan telt egy hetem Észak-Norvégiában, akkor az így hangzana: bejártam Tromsø városát és a Kvaløya-szigetet, megküzdöttem a Kék-tóért (Blåvatnet), sírtam Senja szigetén és nem akartam aludni a Lofotenen.

Az útnak indulás

Ennél azonban sokkal részletesebb beszámolót érdemel Észak-Norvégia, amelytől sokan azért tartózkodnak, mert azt gondolják, hogy túl hideg van nyáron, túl messze van, és drága is. Elsőként a túl messze van állítást cáfolnám.

Nincs messzebb Budapestről repülővel (sőt nem is drágább), mint Dubaj vagy Madeira.

A nyári hőmérséklet sokkal inkább mondható kellemesnek, mint manapság Dél-Európában. Nem érdemes az átlaghőmérsékletről szóló oldalakon elképedni és fázósan megrázkódni, mert elárulom, hogy a tromsø-i 15-16 fok napsütésben sokkal kellemesebb, mint amire mi gondolunk. Már háromszor jártam Norvégiában nyáron, és valamennyi alkalommal magas volt a napsütéses napok száma. Az északnorvég út során a júliusi egy hét alatt egyetlenegyszer sem esett az eső, és csak ritkán kellett felvenni egy könnyű pulóvert.

A drágaság definíciójának meghatározása nagyon nehéz kérdés. Az utazás sohasem költségmentes, ezt mindenki tudja. Azt azonban, hogy ki mennyit tud vagy akar elkölteni, csak a szubjektív igények ismeretében lehet meghatározni. Én csupán azt a jó tanácsot adhatom, hogy Norvégiát érdemes egy jóbaráttal, baráti párral felfedezni, mert akkor lehet apartmant, Airbnb-lakást vagy fjordparti házat és autót közösen bérelni. Így az utazási költségek nagyobbik fele racionalizálható.

Az észak-norvég csoda

A Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint a csoda egyik definíciója így szól: A természet vagy az emberi tevékenység olyan jelensége, alkotása, amely rendkívüliségével, ritkaságával ámulatba ejt. Azt hiszem, a fenti definícióhoz elég lenne csupán a férjem, az Élet sója blog fotósának fantasztikus fotóit megmutatnom itt Norvégiáról. Azt azonban nem mesélik el a fotók, hogy mit éreztem és tapasztaltam, hogyan küzdöttem le az olyan beidegződéseimet, mint az este aludni kell, vagy időnként rá kell nézni az órára.

A norvég útjaim során kivétel nélkül társamnak szegődött a nyugalom. Olyannyira, hogy a hazatérés után a túl gyors közlekedés, a hangos utca s a rohanó emberek idegesítettek. Azt hiszem, Norvégiát, a norvég embereket a természet vette rá a nyugalomra.

Elsőként a közlekedést kényszerítik a szárazföldbe benyúló fjordok és sziklás domboldalak miatt kanyargós, keskeny utak lassabb haladásra.

Miután ritkán lakott a vidék, kisebbek a városok, nincs nagyvárosi morajlás. Hihetetlen, de itt eleinte feltűnik a csend, majd megnyugtat, és végül otthon már hiányzik.

Az ország természeti látnivalókban gazdag, ezért könnyedén elkerülhetőek azok a helyek, amelyeket az utóbbi időben a turistacsoportok felkaptak. A Kék-tóhoz Tromsø közelében tett túránk során szinte egyedül vándoroltunk július közepén a sziklákon át. Nagy ritkán a távolban tűnt fel hozzánk hasonló túrázó.

Nehéz elmondani, hogy milyen érzés az, amikor az ember a mindennapos zajok és pörgés után órákig csöndben bandukol, legfeljebb a társával vált néha egy-egy szót, megáll, hallgatja a természet hangjait. Eltöröltetik az idő. Ezt érezni és élvezni kell. Kitisztítja a gondolatokat és elsimítja a kétségeket.

Az észak-norvég „hangulatcsoda” után következzen pár érdekesség a bejárt helyekről a teljesség igénye nélkül.

Tromsø, a legek városa

Tromsø-től északra már nem nagyon van semmi, mondják, de ez nincs így. Igencsak sok szépség van északra, de az igaz, hogy nagyvárosból már egyet sem találni arrafelé. (A nagyváros szó használata Tromsø kapcsán is némi túlzás. Vegyük úgy, hogy az elmúlt 50 év alatt lakosságát megduplázó, s még így is csupán egy Szombathely nagyságú településsé alakult Tromsø Norvégiában nagyvárosnak számít.)

Éppen a fentiekből következik, hogy valójában Tromsø városában szinte minden a legészakibb.

Itt található a világ legészakibb botanikus kertje, planetáriuma, sörfőzdéje, valamint egyeteme is.

A legek közül az Arctic-Alpine (sarkvidéki és alpesi) botanikus kert volt a kedvencem, míg a városi építészetben a színes házak mellett az Arctic Cathedral (Ishavskatedralen), magyarul az Északi-sarkvidék székesegyház vitte a prímet.

Tromsø azonban nem az utcákon sétálva mutatja meg igazán szépségét, hanem a város melletti Fjellheisen-hegyről. A libegővel elérhető kilátás a hamisítatlan norvég színeket és formákat tárja az utazó elé.

A város jó kiindulási pont a környék felfedezéséhez, de mielőtt útnak indulunk, javaslom, hogy a város körül is tegyünk egy hajós túrát. Tromsø egy szigeten található, hol máshol, mint egy fjord közepén, éppen ezért millió hajós lehetőséget kínálnak. Nehéz nem turistás programot találni, de javaslom a minél kevesebb fővel kifutó hajókat. Mi egy öreg halászhajón keltünk útra. A kapitány és segítői olyan helyekre is elvittek Tromsø mellett, amelyek még a térképen sincsenek rajta. Itt hallottam először olyan barlangról, amely a vízből közelíthető meg, s tengeralattjárók parkoltak benne a háború után, ma pedig jachtokat kötnek ki ide télire. Ezen az úton láttam először a fehérfejű rétisast (sea eagle) halra vadászni, itt találkoztam életemben először delfinekkel, s itt fogtak ki mellettem először tőkehalat, amelyből azután a fedélzeten fenséges halleves készült.

Kvaløya és a Kék-tó

Tromsø-ből nyugatra autózva érhetjük el a város lakóinak kedvenc szabadidős szigetét, Kvaløyát (azaz a bálnák szigetét). A sziget több mint 700 km2-én alig találni települést, ha van is, akkor csupán néhány ház, egy bolt és egy templom. Annál több a hegy, persze nem a több ezer méteres fajtából, inkább csak a Kékestető nagyságból. A túrázók paradicsoma a hely, nemcsak a lábainkat koptathatjuk térdig, hanem a szemünk és lelkünk is feltöltődik itt a norvég csodával.

Kvaløya klímája a Golf-áramlatnak köszönhetően nagyon kellemes, talán ezért sem meglepő, hogy több helyen futottam bele homokos strandba – és azután a vízbe is. A megmártózáshoz nem éreztem olyan bátorságot, mint a körülöttem ugráló norvég gyermekek, de azért hagytam a fjordnak, hogy a lábamat megmossa.

Brensholmen településnél található az Ørnfløya-hegy, amelynek tetejéről (könnyű sétával megmászható) csodás panoráma nyílik a környékre, hegyekre és szigetekre.

A szépség vonzó, de küzdeni kell érte – lehetett volna ez a jelszó, amikor Tromsø-től a másik irányba indultam el túrázni. Breivikeidet településről komppal keltem át Svensbybe, ahonnan észak felé található a Blåvatnet, azaz Kék-tó. A Lyngen-Alpok nyúlik itt el két fjord között, s számos gleccserének egyike lábánál ott rejtőzik sziklák fogságában a Kék-tó. Négy kilométeren át bandukoltunk a blog fotósával a piros, útjelző köveket figyelve, eleinte csupán köveken s átfolyásokon kellett átkelni, majd jöttek a nagyobb sziklák. Nagyobb? Mondjuk úgy, hogy egyik-másik két ember magasságot is kitett. Egyre veszélyesebbnek tűnt a túra, de hajtott az adrenalin és végül a jutalom, amely megérkezett a kékség és a csönd formájában.

Ezért sírtam Senja szigetén

Kvaløya szigetén túl, Tromsø-től úgy egy óra autóútra és még vagy 40 percnyi kompútra található Senja szigete. A Lofoten-szigetek felé tartva tettem be közti megállónak ezt a szigetet, de őszintén szólva még soha nem esett ennyire nehezemre továbbindulni, könnyeimmel küzdöttem a búcsúzáskor.

Senján, ezen az alakjával a kakas tarajára hasonlító földdarabon, utunkat a fjord kék vizébe meredeken omló zöld sziklák és homokos partok látványa tette felejthetetlenné. S még a helyi turisztikai hivatal, amely kijelölte a turista-autóutat és lehetővé tette a megállókat a panoráma élvezetéhez.

Le a kalappal előttük, nem csupán a megállási lehetőségek miatt, hanem az oda kiépített, akadálymentes kilátókért is. Mind építészetileg, mind kilátásban a csúcs Bergsbotn kilátója és Tungeneset sziklákon futó (kiépített) sétánya volt, de korántsem ezek az egyedüliek a 86-os és a 862-es út mentén. A kilátók mellett van itt még panorámás vécé, amelynek falán a sziklák tükröződnek, s van olyan homokos partszakasz is, amelyet megpillantva nem hiszed el, hogy még mindig Norvégiában vagy.

Lofoten, amely megöl, ha nem vigyázol

Aki nem bírja sokáig alvás nélkül, az ne vágjon neki Norvégia legszebb vidékének! Ez az egyetlen tanácsom, és most hiába mondod, kedves Olvasóm, otthon magadban, hogy én alszom, ha akarok és ha fáradt vagyok, a Lofotenen nem fogsz aludni.

A Lofoten neve hiúzlábat jelent. Állítólag azért, mert ha szemügyre vesszük a térképet, akkor a szigetcsoport egy hiúz előrenyúló lábára hasonlít. Szerintem sokkal inkább érezheti úgy a látogató, hogy annyi itt a kis sziget, mint a hiúz lábán a folt. S ezek a szigetek vibrálnak a nyári éjszakában. Te csak ugrálsz az egyikről a másikra, futsz az éjféli nap után, majd tekeregsz a napsütés felé, követed a halászokat és hopp, már két napja talpon vagy.

Így jártam én a Lofoten-szigeteken. Az éjféli napnyugta, ami nem is igazi napnyugta, úgy felpörgetett, hogy megvártam a napkeltét – na jó, ez most csalás, hiszen mindössze 2-3 perc telt el a kettő között. Komolyra fordítva a szót, az állandó világosság és a szigetek rejtett csodái nem hagytak aludni. Két-három nap után kényszeríteni kellett magamat egy kiadósabb alvásra.

Előtte azonban álltam Henningsværban szárított halak lugasa alatt.

Ettem kardamomos csigát, és szagoltam csukamájolajat a világ szélén, Å településen.

Magyarokkal ismerkedtem Reine faluban, és lestem a lemenő napot a németek által a második világháborúban épített radar bunkerja (Borga) mellett. Közben le sem vettem a szememet a tájról, amelyhez foghatót aligha láttam még. Leírni nehéz lenne, meséljenek inkább az Élet sója blog fotósának képei.