Ekkor vált Erdély vonzó turistacélponttá – Utazás a történelemben V. rész
Az Osztrák-Magyar Monarchia idején Erdély, pontosabban annak székelyföldi régiója a birodalom egyik legelmaradottabb területe volt. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem voltak jelentős turisztikai hagyományai, ám ezek a 18. századi kialakulásuktól kezdve leginkább a dél-erdélyi, szászok lakta területekre korlátozódtak. Nem véletlen tehát, hogy az első turistaegyesületet is a szászok hozták létre, Siebenbürgischer Kárpáthen Verein néven. Ez azért volt fontos, mert a romantika indukálta nagynémet álom hevében élő Közép-Európai németeket már a 18. század végétől kezdve érdekelte a keleti végeken élő testvéreik sorsa, így az Erdélybe látogató első modern turisták is közülük kerültek ki. Egy 18. század végén írt, német nyelvű részletes erdélyi útleírás így mutatja be a régiót:
„Erdélyben a són és vízen kívül, melyek az emberiség életfontosságú javai, egészséges levegőt, bátor, erős, szép embereket találhatunk, különös tekintettel a szebbik nemre, a föld alatt pedig aranyat, ezüstöt, rezet és mindent, ami más helyen csak mértékkel itt együtt, elegendő mennyiségben fellelhető.”
Általában azzal szoktuk folytatni ezeket a történeteket, hogy a vasútvonal kiépítésével beköszöntött a tömegturizmus korszaka, ez azonban Erdélyre nem volt igaz. Hiába próbálták lelkes egyesületek és a magyar állam is fellendíteni a régióba irányuló idegenforgalmat, nem jártak sikerrel a dualizmus idején.
Pedig csakhamar megalakul az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) támogatásával az Erdélyi Kárpát Egyesület is, amelyik igen elhivatottan dolgozott azért, hogy felkeltse az emberek Erdély iránti érdeklődését.
A probléma abban jelentkezett, hogy a birodalom népszerűbb nyaralóhelyein megszokott szolgáltatások az erdélyi hasonló létesítményekből hiányoztak, ennek következtében a hirdetés és reklámkampányok se jártak túl nagy sikerrel.
Ennek oka leginkább az volt, hogy a Kiegyezés után újra Magyarországhoz csatolt Erdélynek nem a szászok lakta régióit szerették volna bejáratni, mint turista látványosságokat, hanem a magyarok által lakott területeket, illetve Székelyföldet. Kolozsvárnak már a korszakban is pezsgő kulturális élete volt, ám ez maximum erdélyi viszonylatban minősült jelentősnek, de természetesen nem vetekedhetett olyan korabeli metropoliszokkal, mint amilyen Bécs, vagy akár Budapest volt, Székelyföldet pedig épp ekkoriban próbálják kimenteni a nyomorból, így a lakott területek ott sem nyújtottak túl szívderítő látványt.
Bizonyos fokú változást a századforduló hoz ebben, ekkor kezd ugyanis terjedni az a német, illetve skandináv elképzelés, ami a turizmusnak céljává teszi a modern világ által érintetlen nemzeti területek felfedezését, ahol az egyszeri emberek még népviseletben járnak, gyertyával világítanak és a patakban fürdenek. Ez a fajta nomádélet, főleg megfelelő infrastruktúra és a fentebb is jelzett szolgáltatások hiánya miatt nem volt túl csábító, így lényegesen kevesebben is éltek vele és inkább mondjuk Herkulesfürdőre mentek el kikapcsolódni, vagy az Adriára.
Trianon és következményei
Az Erdélyhez való hozzáállást drasztikusan megváltoztatta Trianon, ekkor indul el az a fajta nemzeti romantikus elvágyódás az anyaországiakban, amit ma is ismerünk. A 20-as évek elejétől kezdve énekeljük a Székely-himnuszt, skandáljuk, hogy nem, nem soha, illetve ekkor indul el értelemszerűen a Nagy-Magyarország nosztalgia. A turizmust ez sokáig nem érintheti, mivel a Román Királyságban eleve sandán nézegették a korszakban Magyarországról beutazókat és a Siguranța (a korabeli román titkosszolgálat) ügynökeivel se volt túl jó ötlet konfrontálódni, így az erdélyi álmok beteljesülésére a második bécsi döntésig kellett várni.
1940 szeptembere után azonban felpörögtek az események, a frissen visszacsatolt Észak-Erdélyt villámgyorsan vonzó turisztikai célponttá akarták varázsolni.
1940 és 1943 között több leírás, útikönyv és ismertetőanyag készült Erdélyről, mint az azt megelőző 200 évben.
Persze a nagyfokú érdeklődésnek megvoltak az árnyoldalai is, például az, hogy nem jutott belőle mindenhová. A korabeli propaganda ugyanis Erdélyt csak a Kalotaszeggel, Székelyfölddel és a Radnai havasok környékével azonosította. Ablonczy Balázs történész idézi is egy tanulmányában az egyik felháborodott zilahi földbirtokost, aki így méltatlankodott:
„Szabadjon előadnom, hogy felszabadulásunk óta a Székelyföld oly sok idegenforgalmi turistalétesítmény megvalósításával érezte a kormány segítő kezét, s ezzel szemben Felső-Erdély ilyen tekintetben eddig még semmit sem kapott.”
További problémát jelentett, hogy a második világháború előestéjén visszacsatolt területek közigazgatásának fontosabb pozícióit nem helyi aktorokkal, hanem anyaországi „táposokkal” töltötték fel, akik kevéssé ismerték a helyi viszonyokat és sok esetben nem is nagyon érdekelte őket, hiszen a két világháború közti propaganda már elültette bennük egy idealizált Erdély képét és sok esetben ezen a megtapasztalt realitások sem tudtak változtatni. (Ezt a problémát Erdély esetében szemléletesen mutatja be Ablonczy könyve, A visszatért Erdély – 1940-1944).
A ma ismert Erdély-kép gyökerei
Persze ez a 20 éves propagandazuhatag az erdélyi turizmus akkor még tiszavirág életű felvirágzásának kifejezetten használt, így miután végbement a visszacsatolás és az átmenet biztosítása érdekében bevezetett katonai közigazgatást is felszámolták, elkezdtek özönleni a magyarországi turisták Észak-Erdélybe.
A korabeli sajtóban látványosan terjedt az a nézet, hogy Erdély felkeresése egyfajta nemzeti zarándoklat, egy kicsit hatásvadász, de mindenképp kézenfekvő párhuzamba foglalva, olyanná vált, mint a muszlimok számára Mekka, ahová életében legalább egyszer minden igazhitűnek el kell látogatnia.
Ez lényegében azt jelentette, hogy az erdélyi nyaralást a magától értetődő kikapcsolódás mellett hazafias kötelességnek is tartották. Ekkor alakultak ki azok a népszerű üdülőhelyek is, ahová a mai napig járunk. Ekkor özönlötték el először nagy számban turisták Tusnádot, Borszéket, Szovátát, a Gyilkos-tó környékét, illetve innentől kezdve hirdették eredményesen idegenforgalmi kulturális célpontként Kolozsvárt és Marosvásárhelyt.
Hozzá kell azonban tenni, hogy az erdélyi turizmus sikeres felfuttatásában, az odaöntött pénzen, a jól működő propagandán és a kétségkívül csodaszép vidéken túl komoly szerepet játszott a második világháború is, hiszen a legnépszerűbb európai üdülőhelyek mindenféle lövöldözések és bombázások miatt nem tudtak látogatókat fogadni.
A két világháború közti propagandában megszülető, majd az 1940 és 1944 között részben a gyakorlatba is átültetett Erdély-kép a mai napig meghatározza a gondolkodásunkat. Ha ma valaki azt mondja, hogy Erdélybe megy nyaralni, szinte egészen biztos, hogy nem Nagyszebent, Brassót, esetleg Törcsvárat, Fogarast, vagy a Szilágyságot érti ez alatt, hanem az egykor Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély azon területeit, amikkel a korabeli propaganda az etnikailag és kulturálisan homogén, magyar, illetve székely Erdély képét akarta népszerűsíteni.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
TOP 20 fotó a karácsonyi díszbe öltözött magyar falvakról,...
Megérkeztek az első képek: sosem látott vonat futott be Kijevből...
Megváltozik: máshogy kell majd felszállni a buszokra Budapesten
Fotókon az új, Ausztriába vezető magyar autós alagút - 1360...
Ebben az európai városban lesz teljesen ingyenes a...
