Csempészútvonal, ami most már a túrázók mennyországa
A csempészetnek a portugál-spanyol határon régi, egészen a 15. századig visszanyúló hagyományai vannak (nem véletlenül ihlette meg Liszt Ferencet sem a téma, aki El Contrabandista címen írt rondót a spanyol csempészekről), igazi kultusza azonban a 20. század viharos éveiben alakult ki, olyannyira, hogy manapság amolyan helyi nevezetességeknek minősülnek a híresebb csempészútvonalak, sőt, olyan település létezik, ez a dél-portugáliai Santana de Cambas, ahol emlékművet emeltek a csempészeknek.
A Badajoztól délre eső spanyolországi Oliva De La Frontera kisvárosban Los Mochileros (Hátizsákosok) néven működik egy túraklub, ami nevében a csempészek klasszikus hátizsákjára utal.
A két ország közötti határvonal „la Raya” (a vonal) néven ismert a helyiek körében és különösen a Spanyolország egyik legszegényebb területének tartott Extremadura régióban és a vele szemközti Portugál területeken virágzott. Már a spanyol polgárháború idején jelentős csempésztevékenység zajlott a határon át, ám valódi megélhetési forrássá a Franco-rendszer megalakulása után vált a polgárháborúban kimerült és elszegényedett spanyol lakosság, valamint a polgárháború nélkül hasonló szociális helyzetben tengődő határmenti portugálok számára.
Ha egy üzlet beindul
Az útvonalak kiépítése igazi nemzetközi összefogás keretében történt a második világháború idején. Spanyolország és Portugália is semlegesek maradtak a második nagy világégés során, ennek megfelelően mind a szövetségesekkel, mind a németekkel tudtak kereskedni, a harcoló felek pedig abban voltak érdekeltek, hogy elhappolják egymás elől a spanyolok és portugálok kínálta fontos nyersanyagokat. Ezek közül a legfontosabb a volfrám volt, ugyanis a német hadiipar számos területen tudta alkalmazni ezt a különösen kemény, magas olvadási ponttal rendelkező fémet. A volfrám-acél ötvözetek például páncélozásra rendkívül jók voltak, de a volfrám maggal ellátott lövedékek páncéltörő hatása is legendás volt. Nem véletlen, hogy mindenki rá akarta tenni a kezét a spanyolországi és portugáliai volfrám készletekre. Bár a szövetségesek belezsarolhatták volna a két országot a volfrám átadásába, ám féltek, hogy emiatt a németek karjaiba löknék őket, míg a németeknek sem kapacitásuk, sem érdekük nem fűződött az izmozáshoz, ezért mindkét fél a vásárlás mellett döntött.
Igen ám, de a volfrám ára eltérő volt Spanyolországban és Portugáliában, így boldog boldogtalan elkezdett volfrámot csempészni.
Kezdetben a spanyoloknál volt drágább a fém, így az olcsóbb portugál volfrámot hozták át a határon, hogy drágábban tudják azt eladni, majd 1943 után ez megfordult. Ebben a csempészjátszmában a szövetségesek és a németek ügynökei egyaránt részt vettek, többek között azért is, mert a szövetségeseknek jobbak voltak a pozícióik Portugáliában, míg a spanyol Franco meg a németek felé húzott, így a csempészetnek itt volt egy olyan vetülete is, hogy mindenki szerette volna a vele szemben kevésbé barátságos országból a barátságosabb országba vinni a fémet.
A háború után
A háború alatt és különösen utána már egyéb dolgokat adtak-vettek a határon és ezek már nem is jelentettek akkora kuriózumot, mint a háború alatti volfrám. Cipő, gabona, dohány és kávé voltak a legnépszerűbb illegálisan mozgatott árucikkek és a határ menti szegény földművesek a legális munkájuk napdíjának akár három-négyszeresét is megkereshették egy jól sikerült éjszaka alatt.
Ez nyilván nem volt veszélytelen a vállalkozás, különösen Franco idején a spanyol oldalon, ahol a Guardia Civil, azaz a spanyol csendőrség nem szerette a hosszadalmas adminisztratív vacakolást a csempészekkel, így gyakran előfordult, hogy a frissen elfogott delikvens nem jutott el a fogdáig, hanem egy félreeső gödörben végezte. Persze a csempészeket sem kellett félteni, megvoltak a bejáratott trükkjeik a lebukás elkerülésére.
Az egyik módszer az volt, hogy az egyikük előre ment egy fáklyával/zseblámpával a kezében, míg a többiek a sötétben eltérő útvonalakon vágtak neki a határnak. A csendőrök nyilván a lámpás embert szúrták ki előbb, akinél nem volt semmi, de amíg őt vegzálták, illetve motozták nagy vitézül, addig a többiek át tudtak surranni a szajréval.
Miután már némiképp enyhültek a viszonyok és nem járt közvetlen életveszéllyel a csempészet, maximum áruelkobzással, voltak akik úgy vittek át cipőket a határon, hogy csak az egyik felüket pakolták be. Ha elkapták őket az árut elkobozták, majd árverésre bocsátották. Ekkor pedig nem volt nagyon más dolguk, mint megjelenni az árverésen és bagóért elvinni az árut, hiszen mégis ki fizetett volna x darab csakis ballábra való cipőért? Ha minden jól ment, akkor a jobblábas párjaikat közben meg simán áthozta egy másik csempész.
A nem túl egyértelmű határviszonyok sokszor teremtettek érdekes helyzeteket. Például volt olyan időszak, amikor a mai Serra de Sao Mamede Nemzeti Park szélén található La Fontañera falut átszelte a határ és volt benne egy ház, aminek a bejárati ajtaja még Portugáliában volt, míg a hátsó kijárata meg Spanyolországban. Mondanom sem kell, hogy a csempészek mennyire örültek ennek a felállásnak.
Mára az egykori csempészútvonalak túraútvonalakká váltak és a környék szinte valamennyi határmenti településén találunk helyieket, akik szívesen megmutogatják ezeket nekünk, sőt több helyütt még ki is van táblázva, így lényegesen kevesebb kockázattal baktathatunk rajtuk, mint azok, akik előttünk haladtak itt átt, gyakran éjszaka, némi kávéval, dohánnyal, vagy liszttel a hátizsákjukban.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
TOP 20 fotó a karácsonyi díszbe öltözött magyar falvakról,...
Földrajzi kvíz: ismered Magyarország határátkelőit?
A világ legaranyosabb madara született meg Debrecenben
Megváltozik: máshogy kell majd felszállni a buszokra Budapesten
Így köszöntötték a téli napfordulót Pilisszántón
