Ricsi Dániáig tekert Budapestről: "A szabadság az, amikor nem érzem a jövő nyomását"
A kerekegyházi Horváth Ricsi történetét februárban, a 16. Járatlan Utakon Fesztiválon ismerhette meg a szélesebb közönség. A huszonöt éves fiatalember gondolt egyet, és nyáron Budapesttől egészen Dániáig biciklizett. A kéthetes, kihívásokkal gazdagon megtűzdelt kaland alatt gondolatébresztő találkozások és nagy felismerések várták. Ezekről, és jövőbeli terveiről mesélt nekünk.
Két hét alatt 2000 km-t tekertél le, Budapesttől indultál és egészen Dániáig jutottál. Honnan jött ez az ötlet, mi motivált?
Sok kérdés kavargott a fejemben, és szerettem volna megnyomni azt a bizonyos “stop gombot”, hogy mélyen és valóságosan át tudjam ezeket gondolni. A mindennapok során valahogy sosem adódott rá megfelelő mennyiségű idő. Gondoltam, ha napi 12 órát nyeregben töltök majd, minden dilemmámon alaposan átrághatom magam. És így is lett. A biciklizés tökéletes volt erre, megfelelő tempót diktált: a nyeregben elég lassú vagy, hogy mindenre odafigyelhess, de elég gyors ahhoz, hogy elkapd a gondolataidat. Nagy önmegfejtésekre jutottam…
A családod mit szólt ehhez a nem mindennapi vállaláshoz?
Velük nem voltam teljesen őszinte, amikor megkérdezték, hogy egy napra mekkora távot terveztem be. Azt füllentettem, hogy 80-100 kilométernél nem megyek majd többet. Egyébként ez a reális ütemezés. Bevallom utólag, hogy egy kicsit meggondolatlan voltam: úgy véltem, ha a Balatont 24 óra alatt körbetekertem, akkor menni fog a 12 óra biciklizéssel napi 130-140 km. Végül ez lett az átlagom, sőt, 160 km-es napjaim is akadtak. Minden biciklista azt mondta, bolondság ennyit tekerni, utólag én sem bíztatok senkit erre.
Persze az elején a családom is teljesen hülyének nézett. Mondtam nekik, hogy ez egy olyan kaland, amit muszáj végigvinnem. Azt éreztem, ha ezt nem tudom megcsinálni, semminek sincs értelme ebben az életben.
Mikor látták, hogy tényleg eltökélt vagyok, mellém álltak, tanácsokat adtak. Megígértették velem például, hogy mindig kapcsoljam be a lokátort, ebből aztán néha voltak bonyodalmak is, ugyanis az eszköz nem jelzett pontosan. Volt min aggódniuk, mikor például a Duna mellett tekertem, ők azt látták, a folyóban vagyok.
Hogyan edzettél a kihívásra?
Őszinte leszek, nem volt időm rá edzeni. A biosz érettségire gyakoroltam, a szóbeli 2 héttel indulás előtt volt. Szeretek növényeket, gombákat gyűjtögetni és abból enni, amit az erdő ad. Emiatt kezdtem el biológiát tanulni, és jelentkeztem természetvédelmi mérnöknek. Az utolsó egy hónapban próbáltam kicsit tekerni azért a tanulás mellett is. Az első két hétben heti három 50 kilométeres távot tekertem le, a szóbeli utáni héten pedig négyet-ötöt. Folyamatosan fokoztam a sebességet és hogy mennyi cucc van nálam. Végül már az összes holmim 30 százalékával tekertem. Induláskor szembesültem vele, hogy ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Éppen Németországban bicikliztem, amikor kaptam egy sms-t az egyetemről: felvettek. Addigra el is felejtettem, hogy jelentkeztem… Úgyhogy még egy átgondolnivaló került fel a listára.
A dán út alatt egy hetet tekertél, utána egy hetet rokonoknál regenerálódtál. Újabb egy hét tekerés következett, amit Hamburgban, a bátyádnál pihentél ki. A kéthetes biciklis túra során viszont nem szállodákban, hanem sátorban vagy a szabadban aludtál, ez mennyire volt embert próbáló?
Volt nálam sátor, de igazából a két hét alatt összesen háromszor állítottam fel. Az első nap eléggé lelombozott, hogy nem találtam rendes kempinget éjszakára. Egy nagy és forgalmas út mellett aludtam Komáromnál, és fél palack vízben próbáltam megfürdeni, rém kellemetlen volt. Egy kicsit el is rontotta a kedvemet, de szerencsére csak az első este sikerült ilyen szerencsétlenül. Egyszer egy kempingbe is belógtam, ott aztán rendesen meg tudtam fürdeni.
A vadkempingezés szabályait igyekeztem követni mindenhol: sötétedés után állítottam sátrat, és pirkadatkor már ott sem voltam.
Előfordult, hogy egy németországi hüttében aludtam, amit nyitva találtam. Reggel a légvédelmi riadóra ébredtem, akkor eléggé megijedtem.
Hannoverbe menet elkapott egy óriási vihar, még sosem láttam ekkorát. Úgy szakadt az eső, hogy a vízálló táskáim két perc alatt átáztak. Ott ültem a mező közepén a dühöngő viharban, mellettem csaptak be a villámok, egykilométeres körzetben én voltam a legmagasabb pont. Összetettem a két kezem, hogy remélem, a jóisten megvéd. Végül megúsztam, és aznap éjjel couchsurfingeltem: így ismerkedtem meg a német Steinnel, aki maga is nagy világutazó volt, 10 évet élt Mexikóban, és nőként egymaga járta be az arab országokat. Elmondta, azért fogad be idegen utazókat az appon keresztül, mert a gyerekei miatt most nem tud utazni, de mikor másnak szállást kínál, úgy érzi, mintha megint úton volna.
Göttingenben hajléktalanoknál vendégeskedtem: a főtéren találkoztam két utazónak tűnő férfival, tőlük kérdeztem, hol tudnék itt megszállni. Akkor vettem észre, hogy hajléktalanok. Ők a helyi színművészeti egyetem udvarán szálltak meg, velük tartottam.
Gyönyörű tapasztalat volt, hogy ennek a két embernek semmije sincs ezen a világon, mégis mindent tiszta szívvel osztottak meg velem.
Mikor már az Északi-tenger partján jártam, egy üres madárlesbe másztam be éjszakára. Bármennyire is fáradt voltam, sosem tudtam teljesen mélyen aludni, tudtam, ha felkeltenek magyarázkodnom kell, és tovább kell állnom. Itt éjfél körül arra ébredtem, hogy valaki az arcomba világít. Rögtön felpattantam, de kiderült, hogy az ismeretlen is csak aludni jött és hullócsillagokat nézni, így aznapra lett egy lakótársam.
Utólag visszagondolva a nyári emlékekre, sok dolgot másképp csinálnál?
Mikor eljutottam Dániáig, örömkönnyeket hullajtottam. Szinte el sem hittem, hogy erre is képes vagyok. Innen visszanézve, igen, azért sok mindent csinálnék máshogy. Nem tekernék napi 80 kilométernél többet, megfogadnám az ausztrál barátaim tanácsát: „Megy ennyi is, de minek?” Akkor nagyon bennem volt a mehetnék, és az idő is szorított. Elkapott a flow és vitt magával.
De az étkezésre is jobban odafigyelnék. Iszonyú sok kalóriát elégettem, napi 5000 környékén – nagyon nehéz volt ezt napról napra pótolni. Előtte sok praktikát olvastam sportolóktól, volt, aki azt írta, esténként egyek 2-3 evőkanál olívaolajat, abban rengeteg a kalória. Én ezt inkább olajos halra cseréltem, azt nagyon szeretem, azt ettem esténként. A végén már kevésbé figyeltem az egészséges étkezésre, csak arra mentem, hogy meglegyen a szükséges kalória. Mindenféle magokat vacsoráztam, és rengeteg mogyoróvajas-lekváros zsemlét. Nyilván ez nem a legjobb taktika, érdemes átgondoltabban megtervezni az étrended, ha ilyen útra indulsz.
A sok fizikai kihívás és a befelé figyelés mellett biztosan rengeteg érdekes találkozással is megajándékozott az út. Mesélnél néhányról?
Bizony, rengeteg érdekes emberrel összehozott a sors. Az első nap csak Komáromig jutottam el, a második nap Pozsony előtt jártam, át kellett volna kelnem a Dunán, de ötletem sem volt, hogyan. Ekkor talált rám András, aki utólag bevallotta, a csillogó zöld szemeimmel és a göndör fürtjeimmel olyan angyalinak tűntem, hogy arra gondolt, be kell rúgatnia. Átjuttatott a túlpartra, és a jacht klubban pezsgőztünk egyet. Ez egy borzalmasan rossz döntés volt, senkinek sem ajánlom, aki ekkora útra vállalkozik, hogy ennyire berúgjon! Mindenesetre jó találkozás volt ez is, rengeteget mesélt az életéről, a hajós élményeiről és ő ültette el bennem a következő kalandom gondolatát.
Az utam során EuroVelo kerékpárutakon haladtam majdnem végig. Az a tapasztalatom, hogy a túrakerékpárosok nagy mosollyal, óriási segítőkészséggel üdvözlik egymást mindenhol. Összeakadtam egy ausztrál, 70-es éveiben járó házaspárral, ők Horvátországból Luxemburgba tartottak, végig saját erőből, elektromos rásegítés nélkül tekertek. Hihetetlen volt látni, hogy ennyi idősen is milyen ügyesen manővereznek! A 75 éves úriember, Pete vitte a holmikat, a felesége, Tereze pedig navigált. A beszélgetés során kiderült, hogy a feleség iron lady, férje pedig a mai napig aktív versenykerékpáros.
Az egyik vicces fordulat, hogy a két hét alatt 3 Krisztoferrel is találkoztam, mindegyikükkel jóízűt beszélgettem.
Göttingen felé tartottam, amikor pórul jártam. Mindig előre megterveztem az utamat a térkép alapján, ezen a helyen viszont kiderült, hogy a papíron 15 százalékos emelkedők a valóságban 25 százalék fölöttiek. Ráadásul nem betonút, hanem földút várt ezen a szakaszon, ami az esőben egy csúszós sártengerré változott. Folyamatos fékezgetéssel, vállal tartottam a koskormányt, tyúklépésenként araszoltam fel, a 400 méteres szintkülönbséget 2 óra alatt sikerült lenyomnom. Jól elfáradtam a végére. Utána találkoztam Krisztoferrel, mezítláb sétált a két kutyájával és egy óriási táskával. Annyira szabadnak és boldognak tűnt, muszáj volt megállnom és megkérdeznem, merre tart. Elmondta, hogy a hegyre megy a kutyáival, tüzet gyújt és végre kiszakad egy kicsit a civilizációból. Később azt is elmesélte, hogy 8 éven keresztül vándorolt gyalog egy lóval, az egyszerű örömöket kutatja a világban, telefonja sincs, és a social mediát sem használja. Nagyon motiválónak találtam a történetét!
Azt már tudjuk, Krisztofernek mi a szabadság, de te hogyan fogalmaznád meg, neked mit jelent szabadnak lenni?
Én is valami hasonló filozófiát vallok, de nehéz ebben a világban ezt megélni. Az út sokat változtatott a gondolkodásmódomon, a szabadsággal való viszonyomon.
A szabadság számomra az az állapot, amikor nem érzem a jövő nyomását magamon, amikor őszintén a jelen pillanatban tudok létezni.
A múlt terheit már nem hordozom, de a jövő kérdései elől nehéz kitérni. Hol éljek, milyen hivatást válasszak magamnak? – ezek erős kérdések.
Mi lesz a következő kalandod? És ha már itt tartunk, mik a terveid hosszabb távon?
Idén nyáron elkezdek vitorlázni a Balatonon, öt éven belül szeretném átszelni az óceánt a Kanári-szigetektől a Karib-szigetekig. Amikor ezt a tervet elmeséltem egy barátomnak, rávágta, hogy ő évek óta erről álmodozik. Sokat kell még rá készülnünk, én gyermekkoromban sokat vitorláztam, de ez az összes tapasztalatom. Ráadásul, úgy emlékszem, kiskoromban nem tudtam aludni a hajón, úgyhogy az sem kizárt, hogy tengeribeteg vagyok.
Az is felmerült, hogy legközelebb Spanyolországba tekernék el, gyönyörű az a vidék, haladhatnék a francia Riviéra mentén… De az 5000 kilométeres út, és nehéz rá időt szorítani. Jelenleg tervezőgrafikusként dolgozom, illetve marketinggel is foglalkozom. Romániát is szívesen bejárnám biciklivel, az egyik tervem, hogy később esetleg Erdélybe költözöm. Szeretnék megtanulni vályogházat építeni. Mindenképpen egy valódi hasznot, igazi értéket teremtő hivatást akarok végezni. Valamit, ami nem csak a GDP-növelésre fókuszál. Még keresem a helyemet.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
TOP 20 fotó a karácsonyi díszbe öltözött magyar falvakról,...
Megérkeztek az első képek: sosem látott vonat futott be Kijevből...
Megváltozik: máshogy kell majd felszállni a buszokra Budapesten
Fotókon az új, Ausztriába vezető magyar autós alagút - 1360...
Ebben az európai városban lesz teljesen ingyenes a...
