Sokszor említettük már, hogy a modern turizmust a vasút hozta el, mely nagyjából olyan soha nem ismert távlatokat nyitott meg a korszak utazói előtt, mint 100 évvel később a repülőgép megjelenése. Persze féligazság volna, ha csak a technológiai fejlődésnek tudnánk be azt, hogy hirtelen az addig boldogan utazgató arisztokrácia mellé felzárkózott a korabeli Európa középosztálya is. Természetesen az utazást kényelmesebbé tevő újítások mellett fontos szerepet játszott ebben az iparosodás, a 19. század elején elinduló demográfiai robbanás, a városiasodás, valamint az állampolgári egyenlőség, a társadalmi jogok, illetve a munkaügyi szabályozás is. Nem akarván túlságosan elmerülni a száraz részletekben, ez a sok, egymással első ránézésre köszönőviszonyban is alig lévő jelenség abban találkozott, hogy általuk valamicskét mindig növekedett az életszínvonal, szóval jobbá vált az élet. Persze nem mindenki számára, ebben a korszakban is létezett a nyomor, a kilátástalanság és hát hozzá kell tenni, hogy nem is a Twist Olivér sikátorszagú világából megismert dologház lakói kezdtek el utazgatni a világban.
Ám mindezektől függetlenül mégis kijelenthetjük, hogy a 19. századi tömegturizmus fölött a bábai teendőket bizony a vasút látta el, hiszen az utazni vágyó középosztálynak sosem volt annyi pénze, amiből a korábban megismert Nagy út fényűzése kijött volna, és a lehetőségeik is csak lassan, fokozatosan bővültek.
Kezdetben nem volt ez több, mint rövid időre kiszakadni a város zajából, egy-egy napokat utazni ide-oda, esetleg meglátogatni egy nem túl messze élő vidéki rokont, vagy barátot.
Ezt is csak a középosztály megbecsültebb rétege engedhette meg magának, manufaktúrák tulajdonosai, tehetősebb kereskedők, köztisztviselők, tanárok és a szakmájukból kifolyólag kötetlenebbül mozgó szabadúszók, az ügyvédek, újságírók, művészek.
Az ő igényeik kielégítésére jött létre az útikönyv műfaja, ami a korábban megszokott útleírásoktól abban különbözött, hogy nem csak egy sima beszámoló volt az utazásról, hanem azt is megtalálta benne a polgár, hogy egy adott területen milyen látványosságok találhatók, és ami még fontosabb, információt tartalmazott az árakról is. Tehát, hogy mennyibe kerül a szállás, az étterem, stb. Ennek a műfajnak volt az egyik legzseniálisabb képviselője a korszakban Karl Baedeker, akinek a nevéből született meg a bédekker kifejezésünk.
A tömegturizmus megjelenése
Az a fajta ma is ismert üdültetési struktúra, amiben a vendég egy csomagot vesz meg ( utazás + x időre szállás + ellátás + szórakozási lehetőségek), ami összességében kedvezőbb árfekvésben van, mintha külön-külön mindet maga vásárolná meg, az 1840-es években alakult ki. Megálmodója egy tehetséges brit vállalkozó, Thomas Cook volt, akit a modern turizmus atyjaként szoktak tisztelni.
Az első all inclusive vakációját 1841-ben szervezte meg egy mértékletességi egyesület (ennek a korszakban népszerű, az alkoholfogyasztás visszaszorítását célzó társadalmi mozgalomnak voltak a reformkori Magyarországon is követői) és vagy 500 embert vitt el Leicesterből Loughborough-ba. 1855-től már külföldi utazásokat is szervezett, pl. 1863-ban Svájcba utazott egy csoporttal.
A Cook-féle utazóközösségek társadalmi összetétele meglehetősen heterogén volt, ugyanúgy előfordultak köztük államfők és hercegek, mint a középosztály, sőt, időnként a munkásosztály képviselői.
Bár utóbbiak esetében nem kell nagy külföldi nyaralásokra gondolni, Cook inkább a mértékletességi körök elveihez igazodva olcsó, vasárnapi kimozdulási lehetőséget kínált a természetbe a munkásoknak, ami kimozdította őket a nagyvárosok zsivajából és nem utolsó sorban távol tartotta őket a kocsmáktól. A külföldi utaknak viszont nagy sikere volt a középosztály körében, pláne úgy, hogy Cook mindent megtett, hogy lejjebb vigye az árakat. Ő kezdett először hotelekhez kuponokat osztogatni, illetve brosúrákat szerkeszteni.
Cook munkássága nagy hatással volt a később Németországban megnyíló első utazási irodákra, különösen a Stangen testvérek nevével fémjelzett breslaui (boroszlói) létesítményre.
Carl Stangen az 1860-as évek óta szervezett üdüléseket egész Európában, majd 1873-tól Egyiptomba és a Szentföldre, végül 1878-tól globális szintre lépett.
A 19. század másik nagy lépése a turizmus fellendítésében az Alpok megnyitása az idegenforgalom előtt. A hegymászás ugyanis korábban nem volt népszerű tevékenység, ám a középkori ember atavisztikus félelme a magasba törő csúcsoktól a felvilágosodás és legfőképpen a romantika hatására a természeti harmónia keresésébe csapott át, amire az Alpok remek választás volt. Kezdetben az első hegymászó csoportokat kutatók, nemesek, művészek, valamint a felső-középosztály tagjai alkották. A sportág először angol területen terjedt el és a brit közép és felsőosztály kalandvágyóbb része özönleni kezdett Svájcba, ez a magyarázata egyébként annak, hogy miért vannak anglikán templomok a kantonországban, hiszen a nyaraló britek nem fognak protestáns templomba járni, katolikusba meg pláne nem.
A 19. század közepén egyre másra alakultak a hegymászó egyesületek, az első természetesen Londonban, 1857-ben, ami abban tért el a többitől (Ausztriában 1862-ben, Svájcban 1863-ban és Németországban 1869-ben alakultak hasonló társaságok), hogy a tagsága csak arisztokratákból állt. A kontinens hegymászó egyesületeibe ellenben egyre több középosztálybeli is belépett, hiszen nagy előnyökkel járt egy ilyen tagság, az ember így hozzájuthatott az egyesület útikönyveihez, valamint nem elhanyagolható kedvezményekben részesült az egyesület által kezelt létesítményekben (hotelek, éttermek és egyéb szolgáltatások).
A század végére a természetjáró mozgalom is demokratizálódott olyan értelemben, hogy megalakultak azok a szervezetek is, amelyek elsősorban az alsóbb osztályok, különösen a munkásosztály tagjainak szervezett túrákat és kirándulásokat, ilyen volt pl. a bécsi 1895-től működő Naturfreunde (ennek 1906-ban, Pozsonyban alakul meg egy magyarországi fiókszervezete), vagy az 1905-ben Berlinben megalakult Der Wandervogel mozgalom.