A Magellán-szoros környéke és egy extrém túra a világ végére
Számel Szilvia
Cserébe öt napon keresztül megtapasztalhattuk a természet elementáris erejét, a teljes elszigeteltséget és szembesültem egyik legnagyobb félelmemmel is. Ezt adta nekünk a Cabo Frowardra (magyarul Frowárd-fok), a kontinentális Amerika legdélebbi pontjára vezető túra a Magellán-szoros mellett.
A messzi délt komolyan kell venni!
Chile legvégén található Punta Arenas városa, ahol köteleket kell kifeszíteni a gyanútlan járókelők számára, hogy a hirtelen jövő, nagy erejű széllökések ellen legyen mibe kapaszkodniuk. A szélsőséges időjáráson nincs mit csodálkozni: itt már az ország Antarktika régiójában járunk, a Magellán-szoros északi partjainál.
A jellemzően hűvös, ködös időjárással rendelkező Magellán-szoros Chile déli régiója és Tűzföld között helyezkedik el. Nevét a portugál felfedezőről, Ferdinand Magellánról kapta, aki először hajózott rajta végig 1520-ban.
Az 560 kilométer hosszú csatornán 38 napon keresztül haladt át a flotta, hiszen a navigáció a rengeteg apró sziget között, az olykor csak 3 kilométer széles szorosban nem volt egyszerű.
A 260 fős világ körüli expedícióból végül csak 18 fő tért vissza Spanyolországba.
A spanyolok az átkelést követő évtizedekben egy települést is alapítottak a Magellán-szoros északi partjainál 300 telepessel, de az emberek nagy részét elvitte az elviselhetetlenül hideg tél és az éhínség. A település Puerto del Hambre, vagyis az Éhség kikötője néven vált ismertté.
A rideg külső ellenére a Magellán-szoros környéke és természetvilága hihetetlenül gazdag. Nem véletlen, hogy mi, emberek mindig is törekedtünk arra, hogy meghódítsuk. Bár a régi birodalmak idejében elsősorban hatalmi kérdés és a kereskedelmi utak felfedezése volt a motiváció, már jócskán előttük éltek errefelé bundába csavart őslakosok, akiknek külseje legalább annyira zord volt, mint az őket körülvevő táj. Az emberi kolóniákon kívül állatfajok ezrei népesítették és népesítik be a messzi délt. Punta Arenastól nem messze magellán-pingvineket, királypingvineket, hosszúszárnyú bálnákat, delfineket, oroszlánfókákat láthatunk, de Magellán nyomdokaiba is eredhetünk a városból induló tengerjáró hajókirándulások egyikén. És ha igazán extrém, különleges kalandra vágyunk, eltúrázhatunk a kontinens legdélebbi pontjáig.
Cabo Froward meghódítása
Dél-amerikai kalandozásunk végére szinte magunk is elhittük, hogy patagonok vagyunk – ahogy Magellán nevezte el a környéken élő őslakosokat és amiről a terület a nevét is kapta. Hideg patakokban mostunk arcot, kóbor kutyák társaságában jártuk a gyönyörű hegyeket, gleccserek mellett ebédeltünk kettesben, tűleveleken állítottunk sátrat Isten háta mögötti falukban.
Így nem tartott sokáig, hogy Eduardo, punta arenasi szállásunk kissé őrült tulaja meggyőzzön minket: itt, a város közelében található a Magellán-szoros mellett fut a Frowárd-fokra vezető túra, ami egyszerűen kihagyhatatlan! A következő pillanatban kezünkbe is nyomott egy vízhatlanítás céljából celluxszal bevont térképet és már kész is volt a terv: öt nap, négy éjszaka, három folyó átszelése után ott állhatunk a világ – vagyis a kontinentális Amerika legvégén!
Az éppen kortyolgatott teát persze majdnem félrenyeltem: a jeges folyók átszelése még mindig nem tartozott legfőbb készségeim és vágyálmaim közé. Pláne így, a Patagóniában jellegzetes, konyhában felállított meleg sparhelt mellől volt ezt nehéz elképzelni.
A Frowárd-fok meghódítása ugyanis egy nehéz, fizikailag és lelkileg embert próbáló feladat, melynek során csúszós tengerparti köveken, olykor esőben, erős szélben kell haladni, elhanyagolt túraútvonalakon sárban tocsogni, hatalmas, kidőlt fákon átmászni, vizenyős mohákon bokáig süllyedni a vízben, illetve derékig merülni a jeges folyókban. De emellett egy nagyon különleges útvonal, melynek során átélhetjük a teljes magányt, elszigeteltséget, miközben a távolban hosszúszárnyú bálnákban vagy a köveken melegedő oroszlánfókákban gyönyörködünk. Mindezt nem más zenei aláfestéssel, mint a tenger állandó, napokig tartó morajlásával.
A Cabo Froward – éppen nehézsége miatt – nem egy felkapott túra, ennek is köszönhető, hogy öt napos utunk alatt egy-két arra járó emberen és hajón kívül csak ketten voltunk a szoros mellett.
Elindulás, majd megérkezés a világ végére
A túra a Punta Arenastól mintegy 70 kilométerre délre található Rio San Pedrótól indul, ahol gyakorlatilag véget ér az út, és ahonnan sokan egy egy napos program keretén belül a San Isidro világítótoronyig sétálnak el. Ez a maga nemében is páratlan élmény lehet. Ha szerencsések vagyunk, útközben delfineket, a világítótoronynál sziklákon melegedő oroszlánfókákat is láthatunk, és remélhetőleg nem kell a 80 kilométer/órás szelekkel sem megküzdenünk, ahogy nekünk kellett.
A táskánkban rejtőzködő aktuális árapály előrejelzésnek – amelynek segítségével beazonosíthattuk, mikor lesznek átkelésre alkalmasak a folyók – igazán a második folyónál lett értelme. Itt ütöttük fel első táborunkat is. Egész este és reggel a kilométer széles torkolattal és a nyílt víz felett érzett félelmemmel szemeztem, az utolsó pillanatig meggyőződve arról, hogy én bizony nem fogok térdig süllyedni abban a sötétzöld, jéghideg vízben, amin egy hirtelen döntéstől vezérelve mégis átgázoltam.
A diadal érzése nem sokáig tartott, mert a harmadik folyó volt a legkeményebb dió, hiszen apály idején is derékig ért a különösen jeges és gyors folyású víz. Nem beszélve arról, hogy apály ide vagy oda, a bármikor előforduló esőzések olyannyira megemelhetik a vízszintet, hogy a másik oldalon ragadhatunk akár napokig. Így hosszas tanakodás után társam egyedül kelt át, majd hódította meg a kontinentális Amerika legdélebbi pontját, amit azóta is élete egyik legnagyobb élményének tart. De ő legalább annyira ártalmatlan őrült, mint Eduardo barátunk.
Míg ő a vizes sziklákon egyensúlyozott és sáros domboldalakra erősített köteleken mászott fel a “Tengerek keresztjéhez”, én élveztem a magányt és néztem a hullámzó, feldagadó tengert egy teljes napon keresztül.
Magányomban csak két arra járó túrázó és a kajakészleteinkre pályázó róka zavartak meg.
Mert a világ vége és annak elérése mindenkinek mást jelent.
Vannak, akiknek a hódításról szól, másoknak a legnagyobb félelmeikkel való szembenézésről, míg egyeseknek ez jelenti az otthont.
Az biztos, hogy ha egyszer eljutunk ide, már nem is lesz annyira a világ vége számunkra. A zordnak tűnő Magellán-szoros elszigeteltségébe és a különleges, ködös “magányba” pedig mindig visszavágyunk majd.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
Új látványossága van Budapestnek: videón az életnagyságú...
Földrajzi kvíz: felismered a világ országait vaktérképről?
Fotókon a világ legnagyobb hólabirintusa, amiben nem érdemes...
A csel, amivel ingyen vihetsz fel plusz egy csomagot a repülőre
Gulyás 5800, csülök 6000 - Disznóságok és aranyárak a...
