"Itt nem kérdezünk, mert elásnak" - Róza és Botond őrületes kalandjai a világ körül
Rátonyi Botond régóta járja a világot, olyan is volt, hogy hitelt vett fel, abból finanszírozta a kalandozást. Ma már vállalkozó: programozóként dolgozik, ezt pedig a Föld bármelyik csücskéből meg tudja oldani. De csak olyan projekteket vállal, ahol nem kell élőszóban kommunikálnia. Azt mondja, mindig is szeretett volna maga mellé egy olyan lányt, aki őszintén élvezi ezt az őrült életmódot. Sokáig lehetetlennek tűnt, hogy talál ilyet. Aztán négy évvel ezelőtt megismerkedett a feleségével, Rózával. Azóta folyamatosan úton vannak, jóban-rosszban, egészségben-betegségben – és ez az ő esetükben nem puszta közhely. Túléltek együtt rablótámadást, egy apró kenuval kis híján a tengerbe vesztek, beterítette a sátrukat a kitörő Etna hamuja, ólálkodott már körülöttük leopárd a sötét éjszakai dzsungelben, aludtak bordélyházban és úgy összességében, csak olyan dolgokat csinálnak, amire az átlagember szemöldökráncolva mondaná: ez bolondság. Teszik mindezt irigylésre méltó szeretetben és vidámságban.
Nem volt olyan egyszerű telefonon egyeztetni, egy meghatározott napon kellett Botit felhívnom, aki rögtön azzal kezdte, hogy legalább fél éve nem fogadta senki hívását. Akkor még biztos voltam benne, hogy csak viccel. Néhány nappal később, a kétórás személyes beszélgetés után pedig már pontosan tudtam, hogy komolyan mondta, ahogy azt is, hogy egyszer nagyon szeretnék én is annyira szabadon élni, mint az Egy kaland százat csinál bloggerei, Róza és Boti.
Ha meg kellene határoznotok, hogy hol éltek, mit mondanátok?
Róza: Nem tudunk erre válaszolni. Van, amikor a családomnál vagyok otthon, van, hogy hazamegyek Botiékhoz, néha a nagyszüleimhez… Mi igazából bárhol a világban otthon vagyunk.
A cuccaink most egy kis amazonasi faluban vannak.
Boti: Az elmúlt időszakban végignyomtuk a világot, hihetetlenül sokfelé vadkempingeztünk. Az a tervünk, hogy most két-három évig Ecuador környékén maradunk majd. Ez a terület egyébként hihetetlenül változatos: ott az Amazonas, az Andok, a Galapagos-szigetek. Esetleg átugrunk majd Peruba és Paraguay-ba is. A klíma is tökéletes erre: nem túl forró, nem túl hideg. Most egy darabig ott leszünk majd otthon.
Egy szilveszteri bulin ismerkedtetek meg, az első pár randin a Dunán kenuztatok, aztán tulajdonképpen neki is vágtatok a világnak.
Boti: Egyedül is csináltam furcsa dolgokat, utaztam erre-arra, eltűntem időnként a világ másik felén… De az igazi, brutális vadkempingezős kalandokba együtt vágtunk bele. Hihetetlenül tudjuk egymást motiválni. Annyit mondtam neki az első alkalommal, hogy egy kézipoggyásznyi cuccot hozhat, és csak a reptéren tudta meg, hogy Portugáliába megyünk. Tíz napot vadkempingeztünk ott, néha éjjel kecskék mászkáltak rajtunk, rengeteget túráztunk. Tényleg volt minden – és még alig ismertük egymást. Gondoltam, ez elég jó kezdet. A következő utat már egy hónapra terveztem.
Akkor hová vitted?
Boti: La Gomerára utaztunk, ahol a legközelebbi vízlelőhely is nyolc kilométerre volt, brutálisan forró idő, óriási sziklák között, teljesen elhagyatott vidéken éltünk. Egy barlangban laktunk másfél hónapon keresztül. Volt, hogy pattogó áramgenerátoron aludtunk, amikor lehűlt az idő, és vajas kenyéren, meg tengervízzel készített sajtos tésztán éltünk … Róza pedig nem csak, hogy kibírta, élvezte is!
Viszonylag radikális formája az ismerkedésnek… Mások általában moziba mennek az első néhány találkozón.
Róza: Igen, de ott hogy ismeri meg az ember a másikat? Sehogy.
A sivatagban viszont nem lehetett elbújni. Sem lelkileg, sem fizikailag…
Sokszor még egy fa sem volt látótávolságon belül. Párterápiának is jó lenne! Ráadásul szinte végig offline voltunk: nem volt térerőnk sem, így kénytelenek voltunk sokat beszélgetni egymással.
Boti: Ebben az első pár hónapban 10 évnyi normális kapcsolatot ledaráltunk legalább. Annyi rossz kapcsolata volt mindkettőnknek előtte, hogy gondoltuk, gyorsítottan a végére járunk, hogy működik-e.
És működik.
Boti: Igen, olyannyira, hogy már elképzelni sem tudom máshogyan. Róza egy ideig visszament tanulni, akkor egyedül elutaztam Madeirára. Nem tudod elképzelni, hogy mennyire szanaszét voltam nélküle, nem igazán találtam a helyem. Mi hosszú repülőutakon mindig a Vakáción a Mézga családot nézzük, abban van egy jelenet, mikor egy csőben húzzák meg magukat. Hát én ott találtam egy csövet. Abban aludtam, igaz, az eső kimosott. Később mikor Róza is velem tartott, büszkén vittem őt is a csőhöz, és együtt is aludtunk benne.
Merre jártatok legutóbb?
Boti: Szicíliában vadkempingeztünk, itt egy nyugodt nyaralást szerettünk volna eltölteni. De pont kitört az Etna… Éjjel a sátrunkra hullott a hamu. Azt hittük, egy kellemes kis eső, de reggel láttuk, hogy mindent beborított a pernye. Előtte azt terveztük, hogy a szabad ég alatt alszunk, még jó, hogy végül a sátor mellett döntöttünk.
Róza: Másnap elindultunk felfelé megnézni.
Kitört az Etna és ti elindultatok fölfelé?
Boti: Hát, ilyenek vagyunk, igen.
A családotok hogyan fogadja ezt a fajta életvitelt, hogy állnak hozzá?
Boti: Nem hiszem, hogy nagyon meglepődtek volna. Édesapám 77 éves, és hasonlóan katasztrofális körülmények között ismerkedett meg anyukámmal. Apukám túravezető volt, anyának pedig túl lassú volt a tempó egy evezős túrán, a Loire folyón. Előre ment és csobbanni akart, de egy karó átszúrta a lábát, apa találta meg, és a kórházban is végig vele volt, így kezdődött a történetem… Édesapám most nyugdíjas, de nemrég kiutazott Franciaországba, 1000-km-t megy biciklivel. A nagyapám pedig évtizedekig a Vörösmarty tengerjáró hosszújáratú tengerészkapitánya volt. Bejárta a Fülöp-szigeteket. Most követem a példáját. Ez nálunk generációkon átívelő dolog.
Róza: Én ennyire vad dolgokat nem csináltam Boti előtt. De azért volt, hogy elstoppoltam Horvátországba tizenévesen.
Boti: És mikor megismertem, egy padon aludt az erdőben. Azért ezt a lányok nem nagyon csinálják.
Azóta pedig már férj és feleség vagytok. Hogyan házasodtatok össze?
Boti: Az sem egy szokványos történet. Pilisszántón zajlott a szertartás, oda is elstoppoltunk, bakancsban. Csak ketten voltunk, az szerettük volna, hogy ez az egész tényleg rólunk szóljon. A tanúkat a helyszínen találtuk.
Van már egy-két hajmeresztő tapasztalat a hátatok mögött: mi volt az eddigi legfélelmetesebb élményetek?
Boti: Az egyik egy féléves utunkon történt. Kolumbiába mentünk, nagyon szép helyeket néztem ki,
csak éppen elfelejtettem ellenőrizni a gyilkossági és bűnözési rátát.
Azóta a Narcos című sorozatból is, meg a saját tapasztalatainkból is tudom már, hogy tényleg veszélyes vidék. Nem mondom el, hogy pontosan hol voltunk, nem merem. Még az is lehet, hogy a kokain-biznisz melegágya. A térképen sincs rajta. Gyanús lehetett volna, hogy buszok sem járnak. Egy fityingünk sem volt, de azért sikerült találni egy taxist, és rávennünk, hogy vigyen el, mert foglalt szállásunk volt egy napra. Ott akartuk kitalálni, merre tovább. Akkor kezdődtek a gondok, amikor egy késes fazon meg akarta ölni a taxisunkat az autópályán. Róza észre sem vette, ő akkor még rózsaszín szerelmi mámorban lebegett, azt hiszem. Én is persze, de azért férfiként jobban oda kell figyelni. A taxis meg leállt vitatkozni a csávóval. Végül épségben tovább tudtunk indulni. Egyszer csak újra megállt az autó, és fegyveres kamaszok vettek körbe bennünket motorokkal.
Róza: De mindez spanyolul történt. Én gimiben tanultam spanyolul, de azért az eléggé más, mint mikor élőszóban elhadarják. Mondták, hogy itt csak védelmi pénzzel lehet továbbmenni, mert nagyon veszélyes, ki is vették Boti kezéből a pénzt.
Boti: Gondoltam, akkor biztos szép hely lesz. A kelet-európaiak kicsit depressziós nyugodtságával mondtam nekik, hogy a felét adják vissza, kell a szállásra. Eléggé megrökönyödtek, mi pedig berohantunk a szállásba, ami amúgy brutálisan védve volt, hatalmas masszív fazonokkal.
Róza: Később elindultunk sétálni, hogy felfedezzük a környéket, hogy tudunk-e majd valahol vadkempingezni. Egy kis ösvényt követve egy erdőbe jutottunk, ahol ült egy társaság, azt mondták, ne mászkáljunk arra, mert nagyon veszélyes emberek vannak a közelben. De azt gondoltuk, hogy Kolumbiában ez ilyen bevett szokás, biztos mindenhol ezt mondják.
Szóval továbbmentetek?
Róza: Igen, nem igazán vettük komolyan. Sétáltunk még egy kilométert, amikor belefutottunk egy macsetés férfiba. Egy tüzet élesztgetett, a fehér pólója pedig tiszta vér volt. Azt mondta, hogy itt nem megyünk tovább. Én pedig megkérdeztem, hogy miért nem.
Boti: Mondtam neki, hogy ilyet nem kérdezünk itt, mert elásnak bennünket. Az ilyen helyeken szoktak meghalni a turisták. Róza meg megkérdezi, hogy miért nem?
Róza: Kíváncsi voltam…
Innen hova indultatok tovább?
Róza: Ezen a helyen még ATM sem volt, semmi. Egy kis banánszállító hajóval jutottunk el a Rosario-szigetekre, és húszezer forintból éltünk két hétig, egy madárlesen aludtunk.
A víz sokkal drágább volt, mint a kóla, úgyhogy végig kólát ittunk.
Az ilyen szorult helyzetekből hogy lehet felállni?
Boti: Mindenhol a világon vannak rendes emberek. Itt például egy hetvenes kolumbiai úr, aki látta, hogy milyen állapotba vagyunk, nekünk adta a sátrát, három hónapig abban éltünk. De volt már, hogy rablók kínáltak bennünket pogácsával, akkor tényleg elég szörnyen festettünk. Amíg az ember turista, és gazdagnak tűnik, az teljesen más élmény. Ha a helyiek látják, hogy bajban vagy, mindig van, aki kérés nélkül segít. Olyan is volt, hogy jött egy ember a dzsungelből, szó nélkül hozott nekünk egy kókuszt, felnyitotta, és elment.
Fotó: Egy kaland százat csinál
Azért gyakran ki is rabolnak benneteket.
Róza: Igen, a legfélelmetesebb ilyen eset az volt, amikor Ecuadorban a parton sátraztunk. Előtte már egy hónapot eltöltöttünk ott, paradicsomi állapotok között. Az egyetlen probléma a hőség volt, mindenünk leégett, még a szánk is. Ö kilométeres körzetben senki sem volt körülöttünk, beszélgettünk, és nem tudom miért, de egyszer csak kinéztem a sátorból. Este 6 óra volt, már teljesen sötét.
Azt láttam, hogy két nagydarab, símaszkos ember tart felénk, egyiküknél kés, a másiknál macsete.
Boti először el sem hitte, azt gondolta, szivatom.
Boti: Aztán meg átfutott rajtam, hogy kész, vége, most biztos meghalunk. Próbáltunk elfutni, de mikor hátranéztem, láttam, hogy Rózát elkapták. Elmenekülhettem volna, de arra gondoltam, hogy nélküle biztosan nem megyek haza, úgyhogy megfogtam egy darab bambuszt, visszamentem, és elkezdtem püfölni a betolakodókat. Na, akkor fogták a kést Róza torkához. Azt mondták, még egy ilyen húzás, és meghalunk. Az ilyesmi összekovácsolja az embereket. Addigra már mindent elloptak tőlünk mások, az egyetlen, amit oda tudtunk adni, a kamerám volt, az nagyon sokat ért. Én úgy megörültem neki, mint még soha semminek. Odaadtam azért minden mást is, ami a kezem ügyébe került: kagylókkal teli telefonos dobozt, a szennyes ruhákat, tényleg mindent.
Róza: Én nyakamon a késsel üvöltöztem Botinak, hogy „az övtáskát nehogy odaadd, abban vannak az útlevelek és a bankkártyák!”
Arra gondoltam, ha meghalunk, teljesen mindegy, de ha nem, még haza kell jutnunk.
Az ehhez hasonló veszélyes szituációkban hogyan tudjátok megőrizni a realitásérzéketeket?
Boti: Én sokszor a veszélyes helyzetekben nyugszom meg igazán. Nem szeretem a kalandparkokat, azok biztosítva vannak. Nem keresem direkt a veszélyt, de azért szeretem, ha tétje van a dolgoknak. A páros dinamikánk is akkor ilyenkor működik a legjobban, és amikor a létfenntartásra koncentrálunk: legyen kaja, legyen víz. Vagy például, mikor egy bottal kiugrok a sátorból, hogy elriasszam a vadakat. Ősemberi helyzet. Az ilyen kiélezett, stresszesebb szituációkban jobban előjön, hogy ki miben jó igazán. Az elején, mikor visszamentünk a civilizált szállásokra, kicsit mindig szét is csúsztunk.
Fotó: Egy kaland százat csinál
Legtöbbször vadkempingeztek az utak során, ilyenkor a helyi állatvilággal nem gyűlik meg a bajotok?
Boti: Az egyik ijesztő élmény, amikor Sri Lankán a dzsungel közepén vadkempingeztünk egy hegytetőn. Ahogy leszállt az éj, brutálisan rémisztő hangokkal telt meg az erdő. Nálunk meg se lámpa, se sátor. Akkor jutott eszünkbe rákeresni, milyen állatok élnek ott. Képzeld, leopárd is. Találtunk egy kis házikót és elfoglaltuk, de szinte egy percet sem tudtunk aludni. Olyan is volt, hogy a levélvágó hangyák majdnem megették az egész sátrat, ijesztgetett már bennünket óriási tarantula, csípett már meg skorpió, homoki bolha. Utóbbira kiderült, hogy még allergiás is vagyok, úgyhogy abba is majdnem belehaltam.
Az Egy kaland százat csinál nevű blogotoknak egy hónap alatt több ezer követője lett. Mi motivált benneteket, hogy elindítsátok?
Boti: Kezdetben a Vadkemping Facebook-csoportban osztottuk csak meg a történeteinket – anyukám javasolta, azt mondta, hogy ezek annyira izgalmas sztorik, hogy írnom kellene róluk. Ott aztán annyian kedvelték és kommentelték, hogy arra gondoltunk, miért is ne legyen saját felületünk. Angol oldalunk is van, ezt is követik néhányan.
Sok kommentelő vágyakozik az életformátok után, de nem mindenki mer beleugrani. Kezdő kalandoroknak melyik helyet ajánlanátok az eddigi listátokról?
Boti: El Nido, Fülöp-szigetek. Olyan igazi, képeslapos hely. Ha kinézel a szállás ablakából, mintha a mennyországba kerültél volna: biztonságos és gyönyörű.
Róza: Mondjuk mi ott is majdnem meghaltunk. Kajakot béreltünk, az első nap minden simán is ment. Szép volt az idő, kellemes a víz, a part közelében eveztünk. Második nap viszont kinéztünk egy szigetet 5 km-re a partról, megpróbáltunk átevezni, de az óceánban ez nem olyan egyszerű. Egyébként a bérlésnél senki nem mondta, hogy ne menjünk vele a nyílt vízre. Valószínűleg mások meg sem próbálják. Óriási lett a szél, ide-oda vertek minket a hullámok, a víz becsapott a hajóba. Elsodort bennünket az ár. Egy icipici lakatlan szigetre tudtunk kimenekülni, tényleg semmi nem volt rajta, csak óriási, meredek sziklafal. Tudtuk, hogy ha jön a dagály, elér majd bennünket a víz, úgyhogy el kell indulnunk. Nagyon nehéz volt kijutni a vízre a hullámoktól, de végül sikerült. A környező szigeteken turista katamaránok állomásoztak, pancsoltak a kirándulók, rumozgattak, tőlük kértünk segítséget. Nem hitték el, hogy kajakkal jöttünk. Ők vittek vissza bennünket a partra, nagyon klassz ingyen hajókirándulás kerekedett abból a napból.
Szerintetek mindenkinek való ez az életforma? Ti mit kaptatok tőle?
Róza: Nem való mindenkinek, de amíg nem próbáltad, nem tudhatod, hogy tetszene-e. Szerintem vesztenivalója senkinek sincs.
Boti: Rengeteget tanulunk az utazgatás alatt egymásról és magunkról is. Én például azt, hogy a szociális készségeim is fejleszthetőek. Más évekig jár terápiára ezzel a szorongással, én élet-halál helyzetekbe keveredek a világ túloldalán, de az eredmény ugyanaz.
Sokan azért nem mernek belevágni az ilyen távolabbi utakba, mert attól félnek, anyagilag nem engedhetik meg maguknak. Mi a tippetek, hogyan lehet alacsony költségvetésből bejárni a világot?
Boti: Európán kívül sokkal olcsóbb az étel. Sri Lankán havi ötvenezer forintból éltünk, pedig ott nem kempingeztünk, rendes szálláson aludtunk. Ott az átlagfizetés nagyjából havi negyvenezer forint. Talán, amin a legtöbbet lehet spórolni, az az étkezés: mi mindig megfigyeljük, hol esznek a helyiek. Kerülni kell a tipikus turistahelyeket! Kolumbiában például 300 forintért már kapsz egy tál ételt, de találtunk olyan helyet, ahol pult alól, 100 forintért lehetett kapni darált húsos-tojásos gombócokat. Kifigyeltük, a helyi munkások ezt kérik, és elmutogattuk, hogy mi is ezt szeretnénk.
Fotó: Egy kaland százat csinál
Róza: Mindenhova csak egy kézipoggyásszal megyünk: sokkal olcsóbb helyben beszerezni a dolgokat, mint magunkkal hurcolni. Ha egy-két hétre utazol, nehezebb spórolni, minél tovább maradsz, annál jobban ki lehet jönni. Szóval a távoli munkavégzés óriási előny. Ha be akarod utazni a világot, érdemes mindig szomszédos területeket kipipálni: Kolumbia, Panama, így akár nyolcezer forintból bejárhatsz húsz országot, nem kell mindig visszamenni Budapestre… Jó első célpont lehet például az Azori-szigetek, Portugáliához tartozik ez a terület, nagyon szép partjai és kirándulós helyei vannak. Ott már több, mint ötször voltunk, a családdal is, tényleg gyönyörű.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
Új látványossága van Budapestnek: videón az életnagyságú...
Földrajzi kvíz: felismered a világ országait vaktérképről?
Fotókon a világ legnagyobb hólabirintusa, amiben nem érdemes...
A csel, amivel ingyen vihetsz fel plusz egy csomagot a repülőre
Gulyás 5800, csülök 6000 - Disznóságok és aranyárak a...
