Az 1884-ben elkészült Szabadság-szobor egy évvel később, június 17-én érkezett meg Párizsból New Yorkba több mint kétszáz dobozban és 350 különböző darabban. A szobrot a franciák ajándékozták az Egyesült Államoknak a függetlenségük századik évfordulójára – a könyvön is, ami a szobor kezében van, az amerikai függetlenség kihirdetésének napja, 1776. július 4. szerepel. A sokak által csak Lady Liberty-ként (Szabadság Asszonya) emlegetett alkotás a több mint száz év alatt kétségkívül a város legmeghatározóbb szimbólumává nőtte ki magát; a népszerűségét maximum Mona Lisáéhoz, Kleopátráéhoz vagy Jeanne d’Arcéhoz mérhetjük.
De annak ellenére, hogy a szobrot mindenki ismeri, nap mint nap láthatjuk filmekben, fotókon, még mindig rengeteg titok övezi az alkotást – az évforduló alkalmából most eláruljuk a legmeglepőbb tényeket és titkokat a New Yorkot őrző „asszonyról”.
Évszázados vita – kit ábrázol a szobor?
Fontos tudni, hogy a szobornak eredetileg semmi köze nem volt New Yorkhoz – a franciák Egyiptomnak szerettek volna egy óriási emlékművet ajándékozni, aminek már címe is volt: Egyiptom fényt visz Ázsiába néven állították volna fel Port Szaíd kikötővárosban. Csakhogy ezt akkoriban az egyiptomiak nem tudták megfizetni, ezért döntöttek úgy a franciák – és természetesen az alkotó szobrász, Frédéric Auguste Bartholdi is -, hogy Amerikának ajándékozzák a szobrot. Ezt azért fontos tudni, mert innen ered az a feltételezés, miszerint a szoborhoz egy egyiptomi parasztasszony állt modellt – ami sokak szerint magyarázatot is ad a tógaszerű viseletére. Mások szerint
az arcát egyértelműen a szobrász édesanyja, Augusta inspirálta, mások pedig azt mondják, hogy az egész alkotás a római istennő, Libertas másolata.
A legvalószínűbb forgatókönyv minden bizonnyal mégis az, hogy a szobrász mindezeket felhasználta inspirációnak és így alkotta meg a mű végső változatát.
A természetnél is erősebb
A kilencvenhárom méter magas szobor megalkotójaként ugyan valóban Frédéric Auguste Bartholdit szokás emlegetni, minden bizonnyal sehol nem lenne ma New York szimbóluma, ha nem veszik igénybe Gustave Eiffel segítségét a szerkezet megalkotásánál. Ahhoz ugyanis, hogy egy közel száz méteres szobor képes legyen ellenállni a természet viszontagságainak, valódi mérnöki és tudományos munkára is szükség volt a megalkotásakor és úgy tűnik, az Eiffel-torony legendás alkotója, a tengerentúlon is tökéletesen tudta kamatoztatni a tudását.
Nem túlzás azt állítani, hogy biztos lábakon áll a szobor.
A szobor a szakértők szerint ugyanis még a legnagyobb szélnek is képes ellenállni, mivel képes akár tíz centit is minden irányban kilengeni, a fáklya pedig – amire később még visszatérünk – úgy lett kialakítva, hogy akár tizenöt centire is képes megtenni ugyanezt – mindezt a maga korában korszakalkotónak számító, Eiffel fejéből kipattanó ötlet, a vasbeton alapzat miatt. A szobor ezen felül a szakértők becslése alapján igazi mágnes is, ha villámokról van szó:
évente nagyjából hat-hétszáz villámcsapást kell elszenvednie, de lehet, hogy igaz, amit sokan mondanak: a szabadság mindent kibír.
Kivéve talán az idő múlását, amiről egyébként csak a szobor színe árulkodik. Kevesen tudják, de Szabadság asszonyának külső borítása rézből készült és az avatása utáni jó pár évtizedben rézszínűként is magasodott New York fölé. Csakhogy az idő, a víz és a korrózió miatt elkezdett kifakulni és így vette át szinte teljesen a Hudson-folyó kékes-zöldes színét, ahogy ma ismerjük.
New York fénye: a fáklya
A szobor különböző részei mind megérdemelnének egy cikket, hiszen a történelem meghatározó darabjaiként rengetege érdekességet lehetne írni róluk – mi most mégis a szobor kezében tartott fáklya érdekességeit gyűjtöttük össze. Eredetileg a fáklya pusztán egy szimbólumként merült fel az alkotók fejében: ez jelképezte volna a fényt a sötétségben, ráadásul a rendkívül sok bevándorló, akik abban az időben hajóval érkeztek a városba, ezt látta meg először a horizonton, így még találóbbnak tűnt az üzenet.
Később aztán éppen a fáklya miatt
a Szabadság-szobor lett New York legnagyobb világítótornya is egyben, ráadásul a legelső is,
amihez folyamatosan elektromos áram szolgáltatta a fényt. 1902-ben aztán már nem érte meg a városnak világítótoronyként is üzemeltetnie a szobrot – vagy egyszerűen csak nem volt rá pénzük –, ezért ez a funkciója meg is szűnt. Az első világháborúban aztán egy robbanás utóhatásaként megrongálódott a szobor több része is, mint például a fáklya, amit le is kellett cserélni egy másikra, de szerencsére a szobor alsó részében található múzeumbanmegtekinthető az eredeti is.
Magyarok a szabadságért
Mint oly sok minden a világon, természetesen a Szabadság-szobor is sok szállal kötődik Magyarországhoz: olyannyira, hogy könnyen elképzelhető, hogy a mi segítségünk nélkül nem is épült volna fel a szimbolikus alkotás. Ugyanis, miután a franciák úgy döntöttek, hogy az amerikaiaknak ajándékozzák a szobrot, a következő megállapodás született: a franciák adják a szobrot, de a hozzá tartozó talapzatot a tengerentúliak építik meg és a pénzt is ők teremtik meg hozzá. Nyilvánvalóan mindkét fél belement a dologba, de az alaphoz egyszerűen sehogy sem akart összejönni a kívánt összeg. Így volt ez egészen addig, amíg a magyar származású, Pulitzer József – a későbbi Pulitzer-díj alapítója – a The Word nevű újságban intézett adománykérő felhívást, azzal az ígérettel kecsegtetve, hogy aki hozzájárul a talapzat megépítéséhez, annak a neve szerepelni fog az újságjaiban. Ez így is lett és a szükséges összeg egyébként alig fél év alatt össze is jött.
1956-ban szintén hazánk miatt került minden újság címlapjára a Szabadság-szobor, bár igaz, hogy ebben az évben szinte minden Magyarországról szólt. A New Yorkba érkező magyar emigránsok egy csoportja felmászott a szobor tetejére és egy hét méter hosszú magyar zászlót tűztek ki rá – az aljára pedig egy másikat, azzal a szöveggel, hogy: „Vessetek véget a népirtásnak, mentsétek meg Magyarországot!” Az esetet egy pillanat alatt felkapta a média, az újságok, híradások mind a magyar kivándorlók akciójáról szóltak.