Hortobágyi Rántott Vombat
Rögtön azzal kezdődött a dolog, hogy végül egyedül vágtam neki az útnak, ami azért is volt meglepő, mert korábban idehaza sem utazgattam egyedül, nőként, nem hogy 17 ezer kilométerrel arrébb, ráadásul a bakancsos-hátizsákos utazásnál kevés dolog állt tőlem távolabb.
Akkoriban még kiskosztümben és magas sarkú cipőben biciklizve teltek a napjaim, de éreztem, hogy az életem nagy fordulópontra vágyik és ez az út minden álmomat felülmúlta! Persze nem mondom, hogy nem volt eleinte ijesztő ez a nagy komfortzónából való kilépésem, de az biztos, hogy rengeteget tanultam magamról és másokról is. Nem csak tájakról, kultúrákról, hanem az emberi nyitottságról, odafigyelésről és bizalomról is.
Az új-zélandi egy évem során ugyanis az volt a célom, hogy szállásra és ellátásra a lehető legkevesebbet költsek, hiszen hosszú évekig keményen kuporgatott pénzem ott néhány hónap alatt elillant volna, ha nem figyelek extra módon a kiadásokra. Így esett, hogy az első félévben szállásért és élelemért cserébe dolgoztam, önkénteskedtem, kvázi bármit, amit az utamba sodort az élet. Dolgoztam házfelújításon, építettem repülőt, sütöttem és főztem másoknak és egy napig méhészkedtem is.
Egy csodálatos kultúra nyomában
Évek óta lenyűgözve figyeltem a maori kultúrát, amely Új-Zéland őslakosainak életmódját, hitvallását, hétköznapjait foglalja magában. A mi mindennapjainktól merőben eltérő világ mágnesként szippantott magához és nem győztem eleget olvasni, tájékozódni róluk.
Hihetetlen élmény volt megérkezni ebbe az elvarázsolt csodavilágba, ami persze főként csak nekünk, utazóknak az, ha ott élsz, dolgozol és életvitelszerűen berendezkedtél, akkor épp annyira hétköznapi, mint bárhol máshol – maximum a környezet elképesztő szépsége emlékeztet arra, milyen szerencsés is vagy!
Szóval, a maorikra visszatérve: őseik Dél-Indonéziából érkeztek Új-Zélandra és egészen a 18. századi hódításokig békésen (jó, ez így nem igaz, hiszen igazi harcos és vad népről beszélünk) éltek itt, míg meg nem érkeztek az európaiak és módszeresen el nem kezdték őket írtani.
Sajnos ez a megmozdulás visszafordíthatatlan károkat okozott, a maorik elveszítették földjüket, nyelvük és kultúrájuk nagy részét. „Kárpótlásuk” az 1960-as évektől kezdődött meg, mostanra pedig saját minisztériummal (Maori Ügyek Minisztériuma) rendelkeznek és önálló tévécsatornával, filmekkel és egyéb módokon igyekeznek nem csak integrálni őket, hanem ápolni saját kultúrájukat is.
Egy varázslatos hely nyomában
Engem Új-Zélandra egy maori tisztviselő engedett be, nos, életemben nem voltam még olyan boldog: egyrészről egyből találkozhattam egy hús-vér őslakossal, másrészről pont vele kezdődött a nagy kalandom! El is döntöttem, hogy a lehető legtöbb számukra fontos helyet megtekintem majd.
Elsőként a Rotorua-ban található Marae-ra esett a választásom.
Marae-nak hívják azokat a szakrális helyeket, ahol a maorik összegyűlnek, beszélgetnek, énekelnek és táncolnak, itt tartanak esküvőket és temetéseket is egyaránt.
Izgalmas volt látni ezt a barnás-vöröses fából készült díszes, mégis a maga módján egyszerű felépítményt és elképzelni, mennyi különleges életesemény történhetett már itt!
Ahol a nyughatatlan lélek is megpihen
A második és egyben számomra leginkább meghatározó élmény Cape Reinga-hoz köthető. Ez a szent hely az Északi-sziget legészakibb pontján található (állítólag földrajzilag mégsem ez, de mindenki így emlegeti) és arról különleges, hogy itt csókolózik össze a Tasmán-tenger a Csendes-óceánnal. Ennek konkrétan látható jelei is vannak, ugyanis a két víztömeg nem igazán keveredik össze és élesen kivehető, ahogy a türkiz habokat eléri a sötétkék, mély tónusú óceán.
Ez az Aucklandtól közel 6 órányira található kilátó szerintem minden kalandot megér. Jómagam kocsival jutottam el Kaitaia-ig, ahol egy méhésznél szálltam meg. Hippi barátom fantasztikus vacsorát készített nekem mindabból, amit a kertjében talált, vagy épp a nap folyamán fogott a tengerben, majd mézédes bort kínált hozzá és még egy titokzatos, glowwormoktól (magyarul kevésbé szexin: világító férgektől) fényárban úszó vízeséshez is elvitt.
Másnap pedig beültünk a kocsiba és felvezettünk egészen Reinga-fokig, amelyet a maorik szintén szent helyként tartanak számon: szerintük itt hagyja el a lélek a földi életet és száll alá.
A „reinga” szó elvileg alvilágot jelent.
Bárhogy is, ha ilyen gyönyörű helyen kell belépni a poklok kapuján, akkor én vállalom!
Miközben szemem pásztázta a horizontot és gyönyörködtem ebben a soha nem látott színkavalkádban, megfogadtam, hogy amikor az én nyughatatlan lelkem úgy dönt, hogy nem akar tovább bolyongani, akkor itt szeretnék én is alászállni a túlvilágba…
Megközelítés: Új-Zélandra számos légitársaság repül, leginkább északon Aucklandbe és Wellingtonba, délen Christchurch-be és Qweenstown-ba. Mindenképp érdemes itt minimum 2,5-3 hetet eltölteni és mindkét (akár mindhárom) szigetre 7-10 napot szánni, mert annyira intenzív ez a terület látnivalókban, hogy így is egy nagy (csodaszép) rohanás lesz az egész.
Cape Reinga-hoz szerintem autót érdemes bérelni és Aucklandből felkocsikázni a keleti parton, majd vissza a nyugatin. Az árak a magyarországihoz képest 2-3-szorosak, így érdemes mindent előre alaposan megtervezni, de az biztos, hogy a látvány és az élmények minden pénzt megérnek!
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
Új látványossága van Budapestnek: videón az életnagyságú...
Földrajzi kvíz: felismered a világ országait vaktérképről?
Fotókon a világ legnagyobb hólabirintusa, amiben nem érdemes...
A csel, amivel ingyen vihetsz fel plusz egy csomagot a repülőre
Gulyás 5800, csülök 6000 - Disznóságok és aranyárak a...
