Az ember, aki megálmodta a Fővárosi Állatkertet - Xántus János és az ő varázslatos utazásai
Xántus János 1864-es hazatérését nagy sajtófigyelem övezte, ehhez nyilván volt némi köze annak is, hogy a Smithsonian Intézet gyűjteményéből értékes darabokat hozott magával a Nemzeti Múzeum számára, továbbá az is közrejátszott benne, hogy addigra Xántus (jórészt a Magyarországon addig megjelent két könyve és a különféle hírlapoknak rendszeresen küldött cikkei révén) köztiszteletben álló, népszerű embernek számított itthon. Ennek megfelelően a hazatérését leginkább egy diadalmenethez lehet hasonlítani. A Győri Közlöny verssel köszöntötte, majd az utazás fáradalmait Tátrafüreden kipihenő Xántus tiszteletére a vendégek a fürdő egy forrását róla nevezték el.
Az állatkert
Xántus Jánosnak régi álma volt, hogy Magyarországon is létrehozzon egy olyan, a köz által is látogatható állatkertet, mint amilyeneket a nyugati utazásai során (például az USA-ból hazajövet Hollandiában és Belgiumban) látott. Az ötletet már az első magyarországi látogatásakor, 1862-ben felvetette, majd erre alakult is egy bizottság gróf Szapáry Antal elnöklése alatt és Xántus lelkes közreműködésével 1865-re sikerült elérni, hogy a projekt ingyen kapjon működési területet Pest városától, illetve még az uralkodó, Ferenc József császár is hozzájárult a kezdeményezéshez azzal, hogy a schönbrunni állatkert 34 lakóját átengedte a magyar vállalkozásnak.
Persze nem Xántus Jánosról lenne szó, ha nem akarta volna minél látványosabban megmutatni, hogy az 1866. augusztus 9-én megnyíló állatkert elsősorban az ő érdeme. Ennek megfelelően az intézmény ideiglenes igazgatójának kinevezett, az állatkert körüli munkálatokat irányító, az állatokat beszerző osztrák zoológus, Leopold Fitzinger talpára a megnyitó előtt öt nappal útilaput kötöttek – hivatalosan ő maga mondott le, de azt rebesgették, hogy külföldiként nem látták szívesen az állatkert élén, bár a létrehozásában a szakértelme döntő volt – és helyét Xántus János foglalta el.
Így a megnyitó ceremónián már ő ecsetelte nagy lelkesen az intézmény keletkezésének történetét a sajtó munkatársainak.
Az igazgatói munka azonban nem volt Xántus Jánosnak való. Világ életében szeretett kint lenni a terepen, ám ezt az íróasztalhoz ragasztva már nem tudta megtenni, monoton, unalmas és nem utolsó sorban lehangoló munkát kellett végeznie. Ez utóbbi azért volt, mert csakhamar kiderült, hogy az állatkert korántsem hozza azt a fokú anyagi sikert, amit alapítói prognosztizáltak. Sőt, nagyon hamar veszteséget kezdett termelni, ugyanis hiába a szép szavak, a sajtóbeli nagy csinnadratta, a látogatók csak nem érkeztek kellő számban. Xántusék persze mindent megtettek az állatállomány bővítése érdekében, Erzsébet királyné még a saját zsiráfját (érdekesség, hogy ekkoriban a zsiráfot még nyakorjánnak hívták magyarul), az első Európában született ilyen állatot is a kertnek adományozta. Népszerű lakója volt az intézménynek Kristóf, a barna medve, akit Deák Ferenc is igen kedvelt és képes volt órákat eltölteni a mackó társaságában.
Mindezek ellenére a látogatók száma meg sem közelítette a várakozásokat, Xántus és utódai egészen a féllegális rafinériáktól sem visszariadó, feketeöves gazdálkodó, Serák Károly színre lépéséig a csődközeli állapottal küszködtek. Xántus János mindössze két év direktorkodás után le is mondott, mivel egy számára testhezállóbb feladattal kínálták meg.
A nagy keleti utazás
1868-ban, a frissen létrejött Osztrák-Magyar Monarchia egy magyarokból és osztrákokból álló expedíciót küldött két hadihajón a Távol-Keletre. Az utazás célját elsősorban kereskedelmi szerződések megkötése képezte, ugyanakkor a tudományos gyűjtésnek is jutott valamennyi a keretből, így az expedícióban több tudós is részt vett. Báró Eötvös kultuszminiszter felkérésére köztük volt Xántus János is, aki csak azzal a feltétellel vállalta el a megbízatást, ha nem kell mindenáron a küldöttség árnyékában dolgoznia. Így Xántussal külön szerződést kötöttek, ami kiemelte, hogy az expedíció kereskedelmi jellegéhez neki semmi köze, neki pusztán a tudományos szempontokat kell figyelembe vennie:
„A küldetés czélja a Magyar Nemzeti Múzeum, M. T. Akadémia s a m. kir. tudomány-egyetem természetrajzi, népismei és könyvészeti gyűjteményeinek gyarapítása, gyűjtése, vétel és csere útján, tehát tisztán tudományos s az expeditió állami és kereskedelmi teendőire ki nem terjed.”
Xántus a már korábban elindult expedícióhoz késve, Szingapúrban tudott csatlakozni, majd egészen Japánig velük is tartott. Eközben megfordult Sziámban, Kocsincsinában (a korszakban így hívták Vietnamot, vagy egy eltérő értelmezés szerint a mai Vietnamnak a Gianh-folyótól délre eső részét) és Kínában. Xántus 1869 októberében elhagyja az expedíciót. Hogy miért cselekedett így, arra természetesen két verzióval is rendelkezünk. Az egyik szerint az expedíció főnöke, Karl von Scherzer lovag arra próbálta kényszeríteni Xantust, hogy a tárgyi leleteket a bécsi múzeum, míg az állatokat a schönbrunni állatkert számára gyűjtse, valamint vegyen részt az expedíció kereskedelmi oldalának munkáiban is és ezt Xántus nem volt hajlandó tolerálni és ezért távozott. A másik verzió szerint Xántus vállalhatatlanul viselkedett az út során, nekiesett Behre hongkongi osztrák konzulnak, amiért a konzulátus épületén a Császári-királyi Osztrák Konzulátus felirat szerepel, holott 1867 óta benne kellene lennie a magyar szónak is, illetve minden kikötőben az expedíció résztvevőit mószerolta a magyar kormánynak, miszerint azok a névjegykártyáikon is a régi birodalmi megnevezést használják és nem az 1867 óta létező újat. Ebből persze már a korszakban is sajtópolémia kerekedett, az osztrák Neue Freie Presse például arról írt, hogy Scherzer annak idején New Orleansban a lesújtó reputációja miatt nem alkalmazta Xántust a közép-amerikai expedíciójához.
A szakítás után Xántus még bejárta Jávát, Szumátrát, Borneót és Formózát (Tajvan korabeli neve), majd roppant gyűjteményével 1871-ben tért haza Magyarországra. A gyűjteménye a korabeli hivatalos kimutatás szerint tartalmazott: „171 emlőst, 56 csontvázat és koponyát, 771 madárbőrt. 220 madárfészket és tojást, 1 362 kigyót, gyíkfélét és teknőczöt, 4 524 halat, 63 748 rovart, 17 rovarfészket, 3 868 rákfélét, 4 100 pókfélét, 16 500 csigát és kagylót, 300 korállt, 413 sugárállatot és féregfélét, 65 000 növényt és magvakat 6 223 fajban, 428 ásványt és kövületet, 976 darab érmet és pénzt, 500 kéziratot és könyvet s végre 2 690 darab népismei tárgyat.” A gyűjtemény gazdagságáról maga Jókai Mór is igen elismerően írt A Honban megjelent tárcájában.
Ezen kollekció utolsó tétele minősült igazán jelentősnek, ugyanis ez a közel 3 000 darab népismeretei tárgy szolgáltatta a későbbi Néprajzi Múzeum kiállítási tárgyainak a magját, maga Xántus is az expedíció után a néprajz tudományágának szentelte hátralévő életét, ám innentől kezdve már nem a távoli népek tárgyait izgatták, hanem a Kárpát-medence etnográfiai emlékeit igyekezett összegyűjteni. Szövevényes, kalandokban bővelkedő élete 1894. december 13-án ért véget. Nemzeti díszpompával temették el, a Fiumei úti sírkertben Deák Ferenc végső nyughelyével szemben kapott sírhelyet.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
Új látványossága van Budapestnek: videón az életnagyságú...
Földrajzi kvíz: felismered a világ országait vaktérképről?
Fotókon a világ legnagyobb hólabirintusa, amiben nem érdemes...
A csel, amivel ingyen vihetsz fel plusz egy csomagot a repülőre
Gulyás 5800, csülök 6000 - Disznóságok és aranyárak a...
