Ilyen fürdőruhákban strandoltak nagyanyáink és dédanyáink
Nehéz elképzelni, hogy egykor nemhogy bikini nem létezett a fürdőzéshez és az úszáshoz, hanem könnyű, testhez tapadó, kényelmes és könnyen átcserélhető úszódressz sem. A nők még a múlt század elején is a testüket eltakaró, szövetből készült öltözéket hordtak a strandokon.
Emlékeztek még, hogyan írta le Gerald Durrell a Családom és egyéb állatfajták című könyvében az édesanyja frissen vásárolt fürdőruháját? Az 1930-as években egy 19. században született négygyermekes komoly angol családanya úszódressze így nézett ki: „Felbontotta a csomagot, és mindnyájunkat bámulatba ejtett: kiemelt egy rendkívül formátlan, fekete klott ruhadarabot, mely véges-végig száz fodorral, redővel és ránccal volt díszítve. (…) A mama azonban minden tiltakozás ellenére ragaszkodott sátorszerű jelmezéhez, és végül engednünk kellett.”
Nos, ez régen Magyarországon volt sem volt másképp. A 19. század végén, 20. század elején a fürdődresszek valóban inkább ruhák voltak. Részben az anyaguk, részben a szabásuk miatt.
Dédanyáink például a Balaton partján vagy a felkapott fürdőhelyeken még rendszerint sötét színű, térdig érő ruciban strandoltak, amelyből először nem látszott ki a válluk, és amelyik takarta a mellkasukat. Néha külön kalapot, napernyőt, sapkát is vettek fel hozzá.
Az 1910-es évek végére már kicsit lazábbakká váltak egyes fürdőruhák (például nem volt ujjuk, mint a nyári ruháknak), de ezek még mindig nem a ma megszokott darabok, és még mindig csak egyrészesek voltak. Az 1920-as évektől már egyértelműen lazult a divat, különösen a fiatalok körében.
A két háború között egyre kurtább és egyre kivágottabb fürdőruhák jelentek meg. Nagyanyáinknak már kényelmesebbé vált a strandolás, és már nem számított illetlenségnek, ha a vállukat és a térdüket mutogatták a vízparton.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
