6 erős, elgondolkodtató idézet Hadas Krisztától - a tragikus hirtelenséggel elhunyt riporterre emlékezünk

Az egész országot megrázta a hír csütörtökön, hogy 53 évesen, tragikus hirtelenséggel meghalt Hadas Kriszta. A népszerű riporter, aki harminc évig dolgozott televíziósként, két héttel ezelőtt a Sláger FM Lélekközösség című műsorának vendége volt. Talán ez az utolsó interjúinak egyike, az adásban Peller Mariannal beszélgetett a láthatatlanná váló 50 feletti nőkről, és azokról a nagymamákról, akik még bőven erejük teljében vannak, mégis, mintha a társadalom már leírná őket. Az egész interjú tele van nagyon erős kijelentésekkel, amiket különösen mellbevágó hallgatni annak tudatában, hogy Hadas Kriszta már nem lehet velünk. Két részletet ragadtunk ki:

• “Mi nagymamák ezerfélék vagyunk. (…) Elváltunk, párt keresünk, munkát keresünk, szeretnénk Afrikában zsiráfokat etetni, zumbázni, dolgozni, vannak fiatalabb gyermekeink – nekem is például, egy kamasz fiam – , vannak idősebb szüleink, akiket esetleg segíteni, ápolni kell, és van az unoka, és még ezer meg ezer dolgot csinálunk. És a nagymama még nő. Nem csak és kizárólag egy totyogó nénike, aki azon kívül, hogy unokázik, várja a halált.”
• “Nagyon szorongó, nagyon izgulós ember vagyok. Voltak olyan időszakok az életemben, amikor voltak pánikrohamaim. És most elkezdtem azt mondani, hogy figyu, most már tényleg tök jó lenne, ha ezeket megpróbálnám ledobni magamról, és akkor a munkában is elkezdtem úgy válogatni, hogy jó ez nekem? Nem jó ez nekem. De! Azért szeretnék egy nagyon fontos dolgot hozzátenni: hogy megengedhetem magamnak. És nem azért, mert gazdag vagyok, rohadtul nem vagyok gazdag. (…) De azzal, hogy két kereső van a családban, és azzal, hogy a férjem is dolgozik, és jól dolgozik, életemben először ledobtam magamról azt a hátizsákot, hogy nekem is ugyanannyit kell beleraknom, mert engem arra neveltek.”

Kriszta három évvel ezelőtt a TEDx előadás-sorozatban is szerepelt, ahogy az a leírásban is olvasható, a riporter egyik fő célja volt, hogy a szülőket felszabadítsa a megfelelési kényszerek alól, hisz sokféleképpen lehet jó anyának-apának lenni. Az előadásban arról is beszélt, hogyan tekint a saját anyaságára, és betekintést nyújtott abba, milyen társadalmi változást lehet elérni a képernyőn keresztül. Érdemes meghallgatni a teljes beszédet, a következő részleteket idézzük Krisztától, amik által közelebbi képet kaphatunk az életéről, munkásságáról:

• “22 éves vagyok, a pályám legelején, és hirtelen teherbe esem, mondhatom úgy is, hogy hirtelen felindulásból egyszer csak babát vártam. A pályám legelején voltam, tele világmegváltó tervekkel. Úgy képzeltem, hogy elszabadult metrószerelvényeket fogok megfékezni, lövészárkokban fogok ugrálni, éhező afrikai gyerekeknek viszem az élelmet, önmagam nagyságától eltelve már láttam magamat, hogy ilyen vörös szőnyegen megyek végig, és átveszem a nemzetközi díjakat, és mindent megköszönök a családomnak, hogy sokat tettek értem, csak azért, hogy büszke legyenek rám. Aztán most meg marad a pelenkázás. Megint összeült ez a bizonyos családi kupaktanács. (…) Akkor jöttek a mondatok, hogy úristen, a gyereknek gyereke lesz, ez még egy rántottát sem tud elkészíteni. A társasházban is állandó lemaradásban vannak a közös költséggel. Milyen anya lesz az ilyen? Egy távoli rokon szájából elhangzott az a mondat is, hogy a rendes feleség és anya meleg lábvízzel várja otthon a munkában elcsigázott férjét. Na ekkor igazán feldühödtem, és úgy döntöttem, hogy juszt is anya leszek.”
• “27 éves vagyok, és elváltunk. Na, nem a meleg lábvíz miatt, de elváltunk, és egyedül maradtam Sárival. Ennek ellenére haladtam előre a szakmai ranglétrán, és egy csomó mindent megvalósítottam, amit akartam. Kétszer voltam Afganisztánban, bizonyos lövészárkokban, megmásztam a Mount Kenyát, riportot forgattam Szlovákiában a sterilizált roma asszonyokról. Egy évig éltem a Baleseti Intézetben és a Heim Pál Kórházban, akkor még ilyet lehetett, rejtett kamera nélkül is, és a magyar egészségügy látleletéről forgattam egy dokumentumfilm-sorozatot. Egyszer pedig prostituáltnak adtam elő magamat, jelentkeztem – akkor rejtett – kamerával, hogy bebizonyítsam, vagy megnézzem, hogy a rendőrség és az alvilág között milyen kapcsolat van. Megkérdeztem, hogy ki védi itt a helyet, mondták, hogy semmi probléma, emiatt ne izguljak, mert a rendőrség. Lement az anyag a tévében, az volt a bibi, hogy az egyik legmenőbb alvilági vezérré volt az ingatlan, és utána olyan fenyegetések jöttek, hogy egy kigyúrt nagydarab pasi vigyázott az akkor hatéves kislányomra és rám, napokig gubbasztott a konyhában. Hát milyen anya az ilyen? És persze próbáltam pasizni is, de éjfélkor, amikor éppen a fülemen pörögtem valahol, akkor mindig bevillant az, hogy az édesanyám otthon vigyázza a Sári álmát. (…)  Milyen anya az ilyen? Állandó lelkiismeret-furdalással küzdöttem. Jöttek a szakmai sikerek, és a velem készült interjúk rendre azzal a kérdéssel kezdődtek, hogy hogyan egyeztetem össze a karriert a családdal, a gyermekneveléssel. (…) Erre a kérdésre aztán maga Sári, a lányom adta meg egyszer a választ. Otthon a konyhában csapkodtam,  és azt mondtam, hogy otthagyom a francba az egészet, elegem van ebből, senki nem fog arra emlékezni, hogy szerintem éppen milyen világmegváltó riportokat készítettem, de a gyerekem az viszont fog rá emlékezni, hogy mikor miért nem voltam vele, és otthagyom az egészet. És erre Sári elkerekedett szemekkel rám nézett, és azt mondta, hogy anya, ezt ne csináld, én így szeretem az életünket, mert izgalmas. Innen datálom az én anyai öntudatomat.”
• “Jó pár évvel később már újra feleség vagyok, a kisfiam, Zsiga két éves, ülök az irodámban, és egyszer csak megcsörren a telefon, egy televízió kreatív igazgatója hív, és azt mondja nekem, hogy vannak ilyen nagyon népszerű dokumentumsorozatok, amelyek a babavárásról szólnak, és mi lenne, ha megcsinálnám a Hadas-féle változatot. (…)  Sosem volt nálam a jó anyák kiskátéja, úgyhogy nem tudtam, hogy ezzel a témával mit kezdjek. És akkor felmentem az internetre, először ilyen anyás oldalakra, és elkezdtem nézni, hogy mit írnak. És döbbenten tapasztaltam, hogy nagyon sokan – nem azt mondom, hogy mindenki – , nagyon sokan abszolút tudják, hogy mi a tuti, és olyan hangnemben osztják ki egymást a nők, ami számomra megdöbbentő volt. (…)  Akkor tudtam, akkor már éreztem, hogy mit akarok csinálni, és miről fog szólni a Jön a baba Hadas Krisztával című dokumentumfilm sorozat. (…) Szóval elkezdtek jelentkezni a nők. A 46 éves tatabányai asszony, aki a negyedik gyerekét várja a harmadik, nálánál jóval fiatalabb férjtől, és a nőgyógyász megkérdezte tőle, hogy unoka van-e már. (…)  Vagy azok,  akik hosszú-hosszú évekig, minden testi-lelki szenvedést vállalva a tizedik lombikprogram után lett gyermekük, vagy az a mellrákból felgyógyult nő, akinek azt mondták, hogy nem lehet gyereke, aztán mégis lett, ráadásul egy itt élő afrikaitól. Nahát, ők már egyébként nem is élnek az országban. Aztán az az egyetemista lány, akit elhagyott a párja, és egyedül vállalta a gyermeket, vagy az a meleg lány, aki szintén egyedül futott neki az anyaságnak, és az a nő is, akit otthon vertek, és családi abúzus elől neki volt ereje elmenekülni, és új életet kezdeni, új családot alapítani. Szóval ők lettek az én hőseim. És én egy lettem, egy anya közülük. Mert ezt a filmet nem lehet úgy forgatni, hogy odamegy a pesti riporternő, kirúzsozva keresztbe vágja egyik lábát a másikon, és aztán azt mondja, hogy na mesélj, még arról is mesélj, amiről eddig senkinek. Tehát ez csak és kizárólag kölcsönös bizalmon alapul, hogy ők ismernek engem, én ismerem őket, és tényleg egy vagyok közülük.”
• “Most itt állok ezen a piros szőnyegen, elég nagy megtiszteltetés, és csak azt akarom mondani, ez egy kicsit pátoszos lesz. Azt mondják, hogy ez a század, meg a következő század miénké lesz. Oké, legyen. De addig, ameddig mi nem tanuljuk meg egymást tisztelni, addig, ameddig lehúzzuk egymást, addig, ameddig folyamatosan kritizáljuk egymást, addig, ameddig nem megérteni akarjuk egymást, amíg nem felállva tapsolunk egymás sikereinek, addig nem várhatjuk el, hogy mások, a férfiak tiszteljenek minket, és hallják a hangunkat.“

Hadas Kriszta tavaly nyáron a Startlap Kettős:pont podcast vendége volt Sváby Andrással, akihez legendás barátság fűzte. Több mint három évtizede voltak jó barátok; olyanok, akiket a szakmájukon kívül rengeteg dolog kötött össze és akik jóízűen tudták ugratni egymást. A podcastben Hadas arról is mesélt, hogy mit gondolt a televíziózásról, és mi hajtotta tovább akkor is, amikor falakba ütközött a munkája során.

Ez is érdekelhet:

“Mi erre születtünk” – Hadas Kriszta és Sváby András a Kettős:pont podcastben

Elolvasom

Címlapfotó: Trenka Attila/Fotocentral