Geszti Péter az édesanyjáról: Nehéz időkben is helytállt, magánéleti traumákból is talpra tudott állni

Márta néni hangja a Danubius, a Sláger és a Neo FM adásaiból is ismerősen csenghet, szókimondó stílusáért rajongtak a hallgatók. Imádott fia, a hasonlóan lehengerlő és mindig vidám Geszti Péter idézte fel a legkedvesebb emlékeiket, elképesztő kamaszkori kalandjaikat, és meglepő titkokat is elárult édesanyjáról. Elmondta, mi az, amiben követi őt, és arra is kitért, miért végtelenül büszke rá.

Mit, hol dolgozott anyukád?

Külkereskedő volt a Chemolimpex, majd a Taurus nevű cégekben, a nyolcvanas években bejárta a világ kiállításait, és igyekezett minél többet eladni gumimatracból, valamint mélyfúró tömlőkből. Romantikusan hangzik, nem?!

Min lepődnénk meg, ha kiderülne róla?

Kislány korában balettozni tanult.

Mi volt a legőrültebb dolog, amit anyukád valaha csinált?

Megkergetett egy betörőt a ház körül, amikor kiderült, hogy a pasas be akart mászni egy ablakon.

Emlékszel, mivel lepted meg őt az első anyák napján?

Azzal, hogy megszülettem, és életben maradtam, mert születéskor a nyakam köré tekeredett a köldökzsinór. Azóta utálom a lila színt.

Mi a legkedvesebb közös emléketek a gyerekkorodból?

A közös kempingezések, amikor családostul beugrottunk a Zsiguliba, és elvergődtünk Jugoszlávia kies tengerparti kempingjeibe, ahol anyám egyik kezével lecsót főzött a kis összehajtható gázrezsóján, másik kezével pedig kirángatott a vízből, hogy volnék szíves megjelenni az apám melletti kempingszéken, hogy elfogyasszam a csípős, tojásos, virslis lecsót.

Mi az, amit ugyanúgy csinálnál, mint édesanyád?

Csinálom is: megmaradni jókedvűnek és tisztességesnek.

Hogyan éltétek meg azt a bizonyos hírhedt kamaszkort?

Röhögve, beszélgetve, szabadon. Legnagyobb visszatérő konfliktusunk az volt, hogy dobütőkkel püföltem a nappali garnitúrát, és túl hangosan hallgattam a Tesla lemezjátszón a Bee Gees lemezeket – amiket ő hozott Amerikából -, és a haja égnek állt, amikor hazajött a munkából. Ma már meg tudom érteni. Arra különösen vigyázott, hogy a csajozás nevű sportágat hazai pályán űzzem, vagyis ne csavarogjak túl messzire, túl sokáig.

Mi az az útravaló, amit a felnőtté válásodhoz adott neked?

Szeretetet, normalitást, ambíciót, szorgalmat.

Miben kéred ki a véleményét?

Az mindegy, úgyis elmondja a magáét. Gyakran előfordul, hogy igaza van, de ennek nem mindig tudtam régen örülni. Ma már tudok.

Mi a legviccesebb közös emléketek?

Ebből sok van, bár nem mindre egyformán emlékszünk. Van, ami szerinte vicces, van, ami szerintem. Például az, amikor a fél Első Emelet együttest befogta takarításra meg cipekedésre egy lakásfelújítás végén, ha már épp arra jártak. Hozzám jöttek a srácok, full trendi cuccokban – márványos farmer, belőtt haj – és egyszercsak azon kapták magukat, hogy szekrényeket trógerolnak és szőnyegeket prakkerelnek az udvaron. Szénné röhögtük magunkat, senki nem erre készült.

Mutasd meg a kedvenc közös fotódat vele!

Jó! Egy tavalyi karantén fotó, amikor nem lehetett közel menni egymáshoz, és kitelepítettem a mamát a kertbe, hogy napozzon kicsit. Jó három órát dumáltunk. Közben készült a kép.

Mit vinne magával feltétlenül egy hosszabb utazásra?

A járókeretét, a szemüvegeit, a mobilját meg engem. Sajnos már nem készül hosszabb útra, mert nehezen mozog, és macerásnak tartja az ilyesmit, pedig mindig is imádott utazni.

Melyik a kedvenc ruhadarabja?

Az, amit az unokáin lát. Már hosszú ideje nem izgatja a ruházat, maximum az a fő szempont, hogy meleg ruci legyen, mert elég fázós lett.

Mi volt édesanyád legnagyobb eredménye az életben?

Ezt tőle kéne megkérdezni. Szakmailag sokra vitte, osztályvezetőként ment nyugdíjba, és még magasabbra emelkedhetett volna, de nem haverkodott az akkori rezsimmel. Sem. A függetlensége, a józan esze, a tehetsége, az egyenessége megkímélte a bumburnyák elvtársiasodástól. Utálta az akkori bunkókat és a maiakat is. Nehéz időkben is helytállt, magánéleti traumákból is talpra tudott állni, mint egyedül álló asszony. Idős korára pedig – noha sajnos legjobb barátnői már meghaltak – megmaradt benne mégis a képesség, hogy örülni tudjon az élet apró örömeinek, elég keveset panaszkodik, pedig lenne mire, mert küzdelmes sorsa volt, mint oly sokuknak a generációjukban.

Te mire vagy vele kapcsolatban a legbüszkébb?

Arra, hogy büszkék lehetünk egymásra, becsüljük egymás erényeit, és elviseljük egymás hibáit.

Hogyan éli meg a járványhelyzetet?

Amikor felhívtam tavaly márciusban, hogy “na, mama, most aztán se ki, se be, maradsz otthon karanténban”, nagyot kacagott, majd így szólt: “kisfiam, mint tudod, én már 10 éve karanténban vagyok!” És igaza is volt, hiszen régóta alig hagyja el a lakását a járószervi nyavalyái miatt. Jellemző rá ez a humoros, ironikus, relativizáló gondolkodásmód, amit tőle is örököltem, hogy megtanulni összefüggéseiben látni a világot, értékelni a pozitív dolgokat, és tisztában lenni saját esetlenségeinkkel. Amúgy jól éli meg, nem sok változást jelent számára a bezártság, nagyon vigyáztunk rá, ő meg kihasználta az időt, megtanult kicsit fészbukozni, és már fésztájmon is tud hívni, hogy csevegjen az unokáival – pedig először könyörgött, hogy adjam vissza az új okostelefon helyett a régi nyomkodósat, amit már megszokott.  Nem adtam, mondván, haladni kell a korral, szerencsére nem tagadott ki, pedig sokszor megfenyegetett, nagyokat nyögve az új mobil érintőképernyős újdonságai miatt – igaz ez nála csak egy bevett elköszönési formula a beszélgetések végén, ami inkább arra vonatkozik, hogy ha nem hívom másnap, akkor nem áll velem többet szóba.

Közeleg május első vasárnapja, amikor is az édesanyákat köszöntjük. Az ünnep alkalmából a héten naponta egy villáminterjú olvasható ismert emberekkel az imádnivaló anyukájukról. Ha szeretnél hasonló zseniális történeteket olvasni, kövesd a Család rovatot!